A buddhizmus – a maga eredetiségében – az ind vallásosságban és társadalomban található krízisre adott választ a Kr. e. kb. 6. században. A Bráhman-vallás hátterén megülő árja indiai társadalom céljai erre az időpontra sokak számára kiüresedtek: a kaszt-rendszer „túlmerevedett”, nem adott lehetőséget az egyéni fejlődésre, s ezért a társadalom tagjai alapvetően kétféle úton keresték a kitörést. Az egyik lehetőség a hedonizmus volt. A másik: az elvonulás. Az elvonulók, keresők (sramanák) jelenléte és mozgalma mindennapos volt abban az időben, amikor a sákjamúni Buddha megszületett.
Az alapítóról
Jelen kor Buddhája a buddhista legenda szerint Kr. e. 623-ban született. (A buddhológia kb. 560-480 közé teszi életét.) Szülei előkelő királyi pár voltak, apja a Sákja nemzetség királya. A legenda szerint egy szent ember megjósolta, hogy a Mája királynő méhében levő gyermek hatalmas lesz: ha a palotában marad, király – ha a vallás felé fordul, akkor nagy tanító. A megszületett Sziddhárta herceget az apja éppen azért el akarta zárni a vallásosságtól, viszont teljes mértékben megadott neki mindent, ami a palotában elérhető volt.
Ahogy sejthető, Sziddhárta herceg nem elégedett meg a palotán belüli léttel. Apja utasításai ellenére kiment a palotán kívülre is, és ott találkoznia kellett néhány olyan dologgal, amit eddig nem tapasztalt ifjúként: az öregséggel, a betegséggel és a halállal. A már nős és gyermeket is nemző herceg elgondolkodva ezen, otthagyta családját és a palotát, és a sramanák útját választotta.
Előbb a szánkhja filozófiájával ismerkedett meg, de nem elégítette ki. Később gyakorló jógi lett, amiben a lehető legszélsőségesebb irányig elment. De ez sem volt gyógyír arra az alapvető szomjúságra, amit önmagában talált. Egy bódhi-fa alá ülve elhatározta, hogy addig nem áll fel, amíg meg nem világosodik. Ekkor, felismerve a valódi problémát, megvilágosodott, Buddhává vált.
Élete további részében az általa felismert Tant (Dharma) tanította mindenkinek, aki hozzá jött. Megalapította a közösséget (Szangha). Ez a Három Drágakő: a Buddha, a Dharma és a Szangha az alapja annak, amit első lépésként, menedékvételként magukénak vallanak és meditálnak rajta a buddhisták. A Buddha élete öreg korában valószínűleg ételmérgezés miatt következett be.
A Tan
A buddhizmus alaptanítását a Buddha legelső beszédében, „A Tan kerekének elindításában” körvonalazta. E szerint óvakodnunk kell a két véglettől: a hedonizmustól és a szélsőséges aszkézistől is. (Bár mára már az alapvető buddhista gyakorlás is szélsőséges aszkézisnek tűnik, azonban vegyük figyelembe, hogy ma egy „földi mennyországot” megvalósítandónak ítélő posztmodern korban élünk, ahol ismét a gyönyörök és élvezetek hajszolása a norma. Így a „közép” szélsőségként jelenik meg, mert a mi értékrendünk tolódott el.) A középút a Négy Nemes igazság, ami a következő:
1. A fájdalom és szenvedés jelenlétének igazsága (dukkha).
2. A dukkha keletkezésének vagy eredetének nemes igazsága (szamudaja).
3. A dukkha megszüntetésének nemes igazsága (niródha).
4. A dukkha megszűnéséhez vezető út (magga).
A 4., a megszüntetést bemutató út a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Ez az alábbiakat tartalmazza:
1. A (világ) helyes szemlélete.
2. A helyes szándék: lemondás, jóakarat és nem ártás.
3. A helyes beszéd.
4. A helyes cselekvés.
5. A helyes megélhetési mód.
6. A helyes erőfeszítés.
7. A helyes éberség.
8. A helyes elmélyedés.
A buddhizmus tanításának legmélyebb magva tehát a Négy Nemes Igazság felismerése és a negyedik kifejeződése és megcselekvése a Nemes Nyolcrétű Ösvényen járva.
Irányzatok
Vegyük észre, hogy a Nemes Nyolcrétű Ösvény egy út. Ezen az úton különféle „járművek” (jána) segíti az utunkat. A különféle jánák (amit fordítanak még szekérnek és kocsinak is) alapvetően meghatározzák azt a megvalósítási utat, amin a buddhista jár. Alapvetően három jánáról beszélhetünk, mint „klasszikus járműről”:
1. Hinajána – avagy kis szekér. (A lekicsinylőként is értelmezhető kifejezés miatt mára a théraváda elnevezés vált elfogadott fogalmává még akkor is, ha nem fedi le ez az iskola a teljes „járművet”.) A hinajána/théraváda megközelítési mód lényege az, hogy az egyéni üdvre teszi a hangsúlyt. Az úton járás célja a buddha állapot elérése az öntökéletesítés útján.
2. Mahajána – avagy nagy szekér. A mahajána irányzaton belül elsődlegesen a közösség (szangha) az alapvető segítsége az úton járónak. (Nagyon leegyszerűsítve: ez az irányzat teszi lehetővé a tömegek számára a buddhizmus megélését, ha tetszik: a népi vallásosságot). Az ideális elérendő cél az ún. bóddhiszattva ideál elérése, azaz olyan valaki, aki nem a saját üdvét, hanem a mások üdvét (a közösséget) tekinti cselekvése mozgatórugójának.
3. Vadzsrajána – avagy gyémánt szekér. Elsősorban a tibeti buddhizmushoz közel fellelhető jármű, ahol az alapvető segítség egy mester-tanítvány viszonyban nyilvánul meg. Központi gondolata szerint a törekvő már birtokolja azokat az értékeket, amiket a másik két jánában inkább kifejleszteni szeretnének, így a feladat ezek felszínre hozása és megerősítése. (Például ha valaki a vágyait nem leküzdi, hanem igába hajtja céljai eléréséért.)
A három klasszikus úton kívül létezik még két olyan irányzat, ami bizonyos értelemben „gyorsított megélést”, ha lehet, még az ebben az életben létrejövő megvalósítást (megvilágosodást) céloz meg. Az egyik a csan/zen buddhizmus, ami a mahajána részeként kínál gyors utat. Tanítása szerint a cél a hagyományos, logikus gondolkodásmód „kibillentése” abból a célból, hogy a valóságot a maga teljességében láthassuk meg egy pillanatra. A törekvő feladata, hogy az így megpillantott valóságszemléletet szélesre tárja és lehetővé tegye a megvilágosodást.
A vadzsrajánához szokták sorolni a dzogcsen gyors útját, ahol a szokott mester-tanítvány viszonyban a feladat az, hogy a tanítvány a mester megvilágosodás előtti elméjében való szemlélődést tanulja meg. Ha ezt sikerül magas fokra emelni, úgy lehetővé válik, hogy a mester megvilágosodott tudatállapotát a tanítvány számára „átadja”.
Végül, de nem utolsósorban külön meg kell említenünk a tibeti buddhizmust is. A tibeti buddhizmus egy olyan speciális lenyomata a buddhizmusnak, ami sikeresen integrálta magába Tibet korábbi vallását, a bőn vallást. Ez gyakorlatában úgy jelenik meg, hogy a korábbi sámánisztikus istenségek buddhista segítőkként és védelmezőkként – vagy épp ellenkezőleg, a megvalósítást akadályozó démonokként jelennek meg.
Történelem
Közhelyszerűen elmondhatjuk, hogy a buddhista történelem meglehetősen összetett. Az egyik talán leginkább meglepő tény, hogy a 20. századig (főként a tibeti buddhista vezetők emigrációja kapcsán) az eredetileg Indiában megerősödő buddhizmust évszázadokon keresztül nem találjuk meg épp ott, Indiában. Ennek az oka talán az, hogy egyrészről a védikus vallás krízisére adott válaszok közül a hat ortodox rendszer sikeresen helyezte vissza a Védákat a maga helyére, és meg tudott újulni hinduizmus néven. A másik, hogy az iszlám megjelenése az északi területeken lényegében megszüntette a buddhizmust.
A nagyon leegyszerűsítő kép szerint a buddhizmusban megjelenő különféle megértési és megvalósítási utak megbeszélése érdekében ún. nagygyűléseket („zsinatok”) tartottak abból a célból, hogy megtárgyalják ezeket a problémákat. A második nagygyűlésen (Kr. e. 440 körül) kettészakadt a buddhizmus egy északi (lényegében mahajána) és egy déli (lényegében hinajána) irányzatra. Az északi irányzat elsősorban Kínában, Koreában, Vietnamban és Japánban terjedt el. A dél-ázsiai területeken a théraváda iskola tanításai váltak uralkodóvá, ezzel találkozunk Sri-Lankán, Burmában (Mianmar), Thaiföldön, Laoszon és Kambodzsában.
A tibeti buddhizmus elterjedésének és nyugati népszerűségének az oka a kínai invázió: a kommunista Kína 1951-ben lerohanta az országot. Azóta az ország vallási vezetői elmenekültek az országból sok más tibetivel egyetemben. Az ő jelenlétük segítette e viszonylag elzárt irányzatot népszerűséghez korunkban a Nyugaton.
A buddhizmus Nyugatra gyakorolt hatása
Bár korábban is tetten érhető bizonyos eszmék megjelenése Nyugaton, amik a buddhizmussal való kapcsolatra utalnak, mégis a 19. század második felének orientalistái hozták el a keleti tanokat Nyugatra. A korai értelmezések egyik hátulütője talán épp abban lelhető fel, hogy a frissen még alig-alig lefordított buddhista szövegeket nem a buddhista szempontok szerint, hanem nyugati kontextusban értelmezték, ezért az olyan fogalmakat, mint szangha (közösség) még buddhista „egyház”-ként értelmezték.
Az elmúlt 150 év persze sokat finomított a helyzeten, és a valódi törekvők számára talán épp most nyílik meg először annak a lehetősége, hogy nyugatiként megértsék a buddhizmust.
A nem elkötelezettek számára azonban Nyugaton a buddhizmus inkább csak ürügy a modern és posztmodern kor vallási kiüresedése kapcsán arra, hogy önmagukat valamiféle spiritualitással kapcsolatba hozzák. Sajnálatos módon, az idehaza megélt „népszerű” buddhizmus (ami nem a gyakorlók útja, hanem a „vallásos vagyok a magam módján” gondolkozók útja) alapvetően félreérti a buddhizmus tanításának alapjait, és olyan keretben használja annak alapfogalmait, ami inkább egy posztmodern gondolkodás sajátja, semmint ennek a megvalósításnak.
Felhasznált irodalom:
Gánti Bence: A buddhizmus – lélektana, spiritualitása, irányzatai, Kossuth, Budapest, 2021.
Hetényi Ernő: Buddhizmus a buddhológia tükrében, Laude, h.n., 1989.
Ráhula, Valpola: A Buddha tanítása, Tan Kapuja, Budapest, 2021.
Vekerdi József: Buddha beszédei, Helikon Kiadó, Bp., 1989.