A hinduizmus az emberiség nagy vallási hagyományaiból a harmadik legnépesebb. Területileg erősen az indiai szubkontinenshez kötődik, a mai India és Nepál többségi vallása.
Maga a hinduizmus elnevezés – bár nyugati hatásra maguk a hinduk is használják önmagukra – nem szerencsés. „Izmusként” úgy tűnhet, hogy a hinduizmus maga egy modern vallás, pedig több évezredes múltra tekint vissza. Még akkor is, ha – egyébként helyesen – különbséget teszünk az Indus folyó földjét leigázó árják védikus vallása, az ezt követő Brahman-vallás, és ez utóbbi válsága után létrejövő buddhizmus és dzsainizmus unortodox reformmozgalmaival szemben létrejövő, a Védákat (az ősi szanszkrit szent szövegeket) továbbra is központi helyen kezelő, ortodox rendszereket integráló hinduizmus között.
Ugyanakkor az is tény, hogy magát a vallási rendszert – lényegét tekintve – szerencsésebb volna Szanátana Dharma (kb. Örök vagy Örökérvényű Törvény) névvel illetni, illetve dharmikus vallásként bemutatni. A hinduizmusban is a megjelenő ősi elv (a Dharma) az, ami egy vallási egységgé fogja össze az egészet. Igaz ez még akkor is, ha akár megfogalmazásában, akár átélésében is jelentős eltérések lehetnek. (Ebből a szempontból talán a legkülönösebb vallás is egyben, hiszen egymással szinte szembemenő vallási gyakorlatok sokaságát is megtalálhatjuk benne.) Maga a Dharma kifejezés jelentése kb. „fenntartani”, de ezen túl még egyéb jelentései is vannak: törvény, igazság, vallás, kötelezettség, szabály, tan, elv, lényeg, alap.
A Szanátana Dharma legmélyén lakó ősokot, Brahman-t mint a Lét és a Világegyetem ősokát mutatja be a vallás. Brahman maga a Lét, tehát a „lét” létezés értelmében nem létezik, hiszen nem megnyilvánult, rejtett őselvről beszélünk. Ha azonban a mindenségbe beleárad, akkor már mint megnyilvánultról (azaz "Isvara", ami kb. annyit jelent, hogy "Egy" vagy "Isten") beszélhetünk róla. Isvara három megnyilvánulása vagy arca:
- Brahma, a Teremtő
- Visnu, a Fenntartó, és
- Siva, a Pusztító és Megújító.
Isvara e három arca alkotja az ún. Trimúrti-t, a hindu istenháromságot. (Vegyük észre az itt megjelenő ciklikus rendszert: keletkezés – fenntartás – elmúlás/megújítás.)
A hinduizmust látszólagos sokistenhite miatt politeista vallásnak szokták címkézni. Ez azonban maximum csak abból a szempontból igaz, hogy a sok-sok istensége természeti erők megszemélyesítése, mivel különbséget tesz az Isten (Isvara) és az istenek (dévák) közöttt.
A hindu tanítás szerint az élet értelme az, hogy az élő, az élőlény - dzsiva - megismerje a Dharmát és önmagára ismerjen, valamint egyre magasabb és magasabb fokra szülessen újra. Maga a dzsiva 14 létfokozaton keresztül haladhat felfelé, ebből hét az öntudatlanság (avidja) és hét a tudás (vidja) állapotában történhet. Fontos még azt is hozzátenni: bár bizonyos létfokozatokbvan elvileg lehetséges az emberi világ fölé emelkedni, azonban „a legmagasabb szellemi fejlődés és tökéletesedés csak anyagi testben, ez esetben tehát az emberi létformában érhető el.” (Baktay, 23. o.)
A tudattal, felelősséggel rendelkező ember számára a Dharma mint erkölcsi törvény egyben kérlelhetetlen parancs is, hiszen a maga vasszigorával visszahat az emberre. A Dharma tehát az egyéni életben – dharmaként – erkölcsi törvény vagy kötelezettség, szemben az adharmikus (erkölcstelen) állapottal.
A hindu gondolkodásban három „formáló elvvel” vagy „sajátossággal” (guna) találkozhatunk, amik lényegében minden emberi cselekményben mint konkrétumok megjelenhetnek. Ez a három a
- tamasz: az öntudatlanság, sötétség ősi princípiuma, a
- radzsasz: mozgékonyság, tevékenység, szenvedély őselve, és a
- szattva: öntudat, nyugalom, tisztaság, világosság, egyensúly.
Az emberi létformában a cél az, hogy az ember a szattvát minél jobban kifejlessze önmagában. Ha a fenti három guna közt nem tud megfelelő egyensúlyt tartani, akkor lényegében a Dharma erkölcsi törvénye természeti törvénnyé válik, ami lefelé húzza őt. Ilyen értelemben a Dharma erkölcsi ítélőbíróként is működik, ami a felemelkedés és bukás lehetőségeit is szabályozza.
A megvalósítás tekintetében négy életcél fogalmazható meg az ember számára:
- Artha: nyereség, anyagi birtoklás,
- Káma: vágyak, gyönyör, kellemes érzések,
- Dharma: igazság, kötelezettség, magasabb rendű célok,
- Móksa: felszabadulás (lelki-szellemi), anyagi kötöttségektől való függetlenségre törekvés.
Vegyük észre, hogy ebben a négy életcélban lényegében két, egymásnak ellentmondó életterv is kidolgozható: az egyensúlyra törekvés vagy a fejlődés. Az előbbiben a négy életcél mindegyikét próbálja egyensúlyban megvalósítani az ember – míg a másodikban épp az a cél, hogy egyre inkább feljebb- és feljebb emelkedjék.
A hindu doktrína szerint a Karma (szó szerint: cselekedet, tett, mű) létrejötte lényegében a létfeletti Brahman-ban keresendő. A meg nem nyilvánuló megnyilvánulásának első lépéseként egy akarati aktus, a Szanszkára jött létre. (Lásd az alábbi ábrát. Lényegében ez lesz az első indíték, ami létrehozza a megnyilvánultat.)
1. ábra – A Karma születése (Baktay nyomán, 65. o.)
Az első indítékból létrejövő első megnyilvánulás valójában szétválaszthatatlanul magában foglalja az istenit (Isvara), a tevékenységet (Karma) és a világmindenséget (Prakriti). Ez utóbbit ősanyagként is szokták értelmezni. Maga a Karma alapvetően két irányban hat: egy természetes és egy nem természetes irányba. A természetes vagy eredeti Karma a benne rejlő (Szahadzsa) Karmát és részben az isteni (Aisa) Karmát hozza létre. Ezzel szemben a nem természetes vagy erőszakolt Karma az élőlényi (Dzsaiva) Karmát hozza létre, részben pedig az isteni Karmára hat. Vegyük észre azt, hogy a természeti világ természetes működésének az oka a benne rejlő Karmában keresendő (ezért a világokra hat), míg az emberi és emberfölötti létformák „természetellenes” működése az élőlényi Karmában. Az isteni Karma – bár mind a világokra, mind az emberi és emberfölötti létformákra hat – egyfajta keverék, amiben a létesült isteni szándék természetes és erőszakolt karmikus aktusai keverednek.
Az egyéni Karma megértése szempontjából is a létesülés lépése talán a legfontosabb. Az alábbi ábrában egy kék színű mosolygós fejjel jelöltük az dzsiva (élő, élőlény) egyéni létesülésének csomópontját. A világban, amikor összekapcsolódik az öntudat (csit) és az öntudatlanság (dzsada), akkor jön létre az egyéni létesülés. Lényegében itt is megismétlődik az, ami korábban a makrokozmoszban létesült (kicsiben, a mikrokozmoszban). Ebből ugyanúgy, mint Brahman-nál, létrejön a szanszkára (akarat), ami létrehozza az egyéni karmát.
2. ábra – A Karma működése (Baktay nyomán, 69. o.)
A három guna (mint előzőekben írtuk) a világmindenségből létrehozza a két ellenpólust: tudást (vidja) és tudatlanságot (avidja), a radzsasz pedig az egészben létrejövő mozgást. (Vegyük észre, hogy a szattva (világosság) hozza létre a tudást, míg a tamasz (sötétség) hozza létre a tudatlanságot.) Ezeknek az egyéni létesülésre jellemző összetevői hozzák létre egyrészről magát a létformát, másrészről az egyéni karmát (tetteket és sorsokat).
Maguk az egyéni döntések és tettek döntik azt el, hogy a Dharmával összhangba kerülő, jó karmája lesz-e az egyénnek vagy épp ellenkezőleg. Lényegében a cselekedetek és döntések vagy dharmikusak (törvénynek megfelelőek) vagy adharmikusak (törvénynek ellentmondóak). Ez alapján lesz a sorsunk emelkedő (felszabadulás, móksa irányába mutató), vagy süllyedő (karmikus terhekkel lefele húzó). A karma minden egyes élethelyzetben lényegében bizonyos keretek között változik, a hindu tanítás szerint elképzelhetetlen valami fatális sorsszerűség vagy eleve elrendelés. Hiszen döntéseink és cselekedeteink határozzák meg a mozgási terünket: több „lefele húzó” rossz karmikus teher kevesebb cselekvési szabadságot ad – míg kevesebb épp ellenkezőleg: több cselekvési szabadságot. Ilyen értelemben tehát a sors egy formálható (mi több: formálandó!) valami és nem független attól a tanulási folyamattól, amit az emberi létezésben megélhetünk.
* * *
E rövid kis bevezető után a hinduizmus részletesebb ismertetésébe szeretnénk majd belefogni. Ennek során szeretnénk megismerkedni
- a hinduizmus alapfogalmaival,
- a hinduizmus irodalmával, különös tekintettel a szanszkrit irodalomra,
- a hinduizmus történelmével,
- a hinduizmus irányzataival,
- a hinduizmus ortodox rendszereivel, és
- a hinduizmus Nyugatra vetülő hatásaival.
Felhasznált irodalom:
- Baktay Ervin: India bölcsessége – Szanátana Dharma, Az Örök Törvény, Könyvfakasztó Kiadó, h.n. (Budapest, 2003.