Talán semmi sincs távolabb a posztmodern ember gondolkodásától, mint épp a halálról való elmélkedés. Pedig a nagy vallási tradíciók mindegyike újra és újra figyelmeztet: "Ember, meg fogsz halni!".
A nyugati keresztény tradíció még tovább megy: a miséről misére újra és újra bemutatott eucharisztikus áldozat, az úrvacsorás istentiszteletek folyamatosan emlékeztetnek és figyelmeztetnek Jézus Krisztus halálára. Sajnos azonban ez a lehetséges átélés is lefokozódott: nem járunk misére, vagy ha igen, meg sem gondoljuk, hogy itt egy halotti megemlékezés részeseivé lettünk. A keresztény vallási tradíció elhagyása, felületes követése "háromérintős" kereszténységet hozott létre: a hívő háromszor kerül kapcsolatba az Egyházzal: amikor keresztelik, esketik és temetik. (Vegyük észre, hogy ebből két alkalommal nem is tényleges szereplője a szakrális cselekménynek!) Pedig a születéshez hasonlóan a halál is lehetne spirituális attitűddel telített, hiszen ahogy ott, úgy itt is az emberi létmód változáson esik keresztül.
Mi történik akkor, ha komolyan vesszük a halált, ha egészen élesre állítjuk a figyelmeztetést saját magunkra nézve: "Meg fogok halni!"? Az egyik legelső eredménye az, hogy ha a halálról gondolkozunk, szembesülünk az életünkkel. Rájövünk, hogy nem mindegy, hogy hogyan élünk. S talán rájövünk arra is, hogy a születésben rejlő létmódváltás szakrális megközelítése igenis lehetséges, sőt szükséges a halál kapcsán is! A magasabb, spirituális attitűddel megélt halál talán az utolsó esélyünk arra, hogy embervoltunkat célozzuk meg és érjük el. S ha spirituális megközelítéssel közelítünk a halálhoz, úgy az életszemléletünk is spirituálissá változik. Ez oda-vissza hatva egy olyan folyamatot indít el, ami egy emberibb realizációt tesz lehetővé a kereső és törekvő ember számára.
Hogy pontosan mit is jelent a halál spiritualitása? Az erre a kérdésre adott válaszokat a vallási tradíciók tanításai alapján kívánjuk bemutatni.