A fullasztó, érzékileg túlfűtött érzelmi és szexuális élet igenlése mára teljesen magától értetődő alapállás lett. (Gondoljunk csak arra, hogy a reklámok által használt szexualitás vagy a „romantikus” szappanoperák érzelmei mennyire messze állnak az általuk megjeleníteni kívánt ideáktól!) Pedig ez nem volt mindig így – még a „szerelem-ellenességgel” vádolható nyugati kereszténységben sem! A szerelem és a szexualitás a nagy vallási tradíciókban általában spirituális tartalommal is telítődött, túlmutatva önmagán.
Ennek egyik formája a misztika. A misztikus egyesülés (amor sanctus, hierosz gamosz) az Isten iránt érzett titokzatos vágyódást realizálja. Az adott tradíció keretrendszerétől függően (sokszor e kereteket feszegetve) jelenik meg a szerelemben és a szexualitásban a „titok”, a misztikus egyesülés is.
A másik formája a termékenységkultusz. Ez a nyugati tradíciókban nem tudott elterjedni, hiszen a zsidó-keresztény-muszlim istenkép olyan erősen fogalmazza meg Isten teremtői attribútumát, ami eleve kizárhat egy ilyen megközelítést. A keleti és távol-keleti tradíciók azonban bemutatják azt az értelmezési és átélési lehetőséget, hogy az isteni mű, a teremtés analógiája lesz a termékenységi kultuszban elvégzett cselekmény.
Egyéni életünk realizációja szempontjából talán érdemes megfontolni a szerelemhez, a szexualitáshoz – és a szentséghez való viszonyunkat. Mert talán lehetséges az, hogy ezeket ne a posztmodern gondolkodásmód teljesen antispirituális szempontja szerint éljük meg, hanem önmagán túlmutató spirituális realizációs lehetőségeként.