A Hamvas által i.e. 600 környékére tett metafizikai fordulat előtt és után élt emberek alapvető szemléletmódjukban különböznek. Az archaikus ember analógiákban gondolkodik, míg a történeti ember fogalmakban. E kettő szinte összeegyeztethetetlen. Hamvas a Scientia Sacra-ban (Ötödik könyv - Az analógia, I. Képnyelv) megfogalmaz egy nyelvtörténeti koncepciót, ami a változást próbálja meg követni egyrészt valamilyen szempontból történelmileg, de alapvetően a metafizikai tartalom kiüresedését illetően. Ezt szeretném az alábbi ábrán vizuálisan is megjeleníteni.
Hamvas szerint az ember teremtettségében még teljesen összhangban volt azzal a kinyilatkoztatással és kifejezési móddal, ami felé az embernek alapvetően törekednie kell. Ő ezt ősnyelvnek nevezi. Ez a nyelv arra szolgált, hogy a metafizikai lényeget is ki tudja fejezni, azonban ez a nyelv a fordulatnak köszönhetően időben elhalványult, és devalvációk során ment keresztül.
Általánosságban az a lényeg, hogy az elhalványodásnak köszönhetően kialakuló újabb és újabb nyelvek egyre kevesebb lényegi dolgot tudnak megfogalmazni a fogalmi nyelv teljes kiüresedéséig.
Az ősnyelv leszállásának következtében már nem a teljes metafizikai tartalmat fogalmazza meg, hanem egyfajta ész fölötti értelmet jelenít meg. Ezt ő ideanyelvnek nevezi (vö. a platóni idea-tannal). Az idea-nyelv a külső világhoz kapcsolódva jut el a szimbólum nyelvhez, ami a kép és az ész nyelve lesz.
A mítosz számára a szimbólumoknál fellelhető kép már csak másodlagos jelentésűvé válik, itt jelennek meg az olyan új jelenségek, mint az érzelem, a gondolat és a hangulat kifejezései. A mítosz nyelve tovább devalválódik, elhalványodik és megjelenik a költői nyelv. A költői nyelv kifejezési eszköze a metafora, ami azonban a kép összezavarását, kifordítását is jelenti. Most már a kép nem a metafizikai (ha tetszik belső) kép megfogalmazása, hanem fordítva: valamit szemünkkel látunk, és az lesz a belső/metafizikus világ leírása, összegzése.
A költői nyelv alászállásából alakul ki a köznyelv. A köznyelv alapvetően a népköltészet és a mese nyelve, míg a költői nyelv ennek intenzív foka, ami közelebb áll bizonyos metafizikai valóságok megfogalmazásának lehetőségéhez.
A köznyelvből kifejlődő fogalmi nyelv pedig a történelmi ember nyelve. Ez elveszíti a kapcsolatot a valósággal, e helyett egy általa szerkesztett ész-világgal áll korrelációban. (A világot valamilyen módon mintha modellezné.)
Amennyire én látom, ez az "nyelvi emanáció" mintha azt akarná érzékeltetni számunkra, hogy próbáljunk meg visszatérni az ősnyelv irányába, már ha szükségesnek érezzük azokat a mélységeket elérni, amiket az archaikus ember a maga teremtettségében magáénak élt meg. Az archaikus hagyomány irodalmának kutatása és megértése, a felébredés nem jelent mást, mint visszatérést az ember metafizikai lényegéhez és boldogságához. S ezt a nyelvi rétegződést megérteni és megélni főként a régi szent iratok olvasásával, egyfajta beavatáson mehet keresztül az ember és közelebb juthat az eredeti archaikus céljához. (Hamvas szerint a régi szent iratok a legemelkedettebb pillanataikban az idea-nyelvén szólalnak meg. Török Endre szerint pedig Hamvas költői nyelven.) Hamvas szerint a modern ember/történeti ember precíz fogalmi használatába bele nem illeszthető metafizikai valóság magának a nyelvnek a degradálódása miatt is megragadhatatlan. Ha picit belegondolunk, akkor Hamvas szerint ez nem azért van így, mert nincs metafizikai valóság, hanem a gondolkodásunkat alapvetően befolyásoló nyelvhasználatunk tesz minket képtelenné arra, hogy ezt az igazságot megragadhassuk.