Alan Sokal tréfája egészen bizonyosan kimeríti a hülye vicc fogalmát. Merthogy élből hülye az a vicc, amit magyarázni kell. A kacagás élményéhez vezető út kifejezetten hosszadalmas, majdnem 300 oldalon keresztül magyarázza el azt, hogy miért is tréfás az, ahogyan a posztmodernizmust kifigurázza.
De kezdjük talán az elején. 1996-ban Alan Sokal megjelentetett egy cikket "A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé" címmel a Social Text folyóiratban, amit - pechjükre - közöltek. A fizikus később leleplezte a paródiát, rámutatva arra, hogy a mainstream posztmodern szerzők természettudományos (főként fizikai és matematikai) szövegfelhasználása egy kicsit kétséges. Sőt, bizonyos tekintetben nevetséges.
A könyvben rámutat arra a két szerző, hogy milyen károkat okoz ez magának a bölcsészetnek és a társadalomtudománynak (na és a baloldalnak, de ez inkább már politikai ízlés kérdése), és milyen károkat okoz a közgondolkozásban is, hiszen a természettudomány időnként talán túlságos tekintélyét olyan mértékben próbálja megdönteni, hogy ezzel a legalapvetőbb funkcióját veszítheti el a kívülállók szemében. A természet objektív vizsgálata helyett - a tudományos leírások szubjektív olvasatai lesznek.
Ha mindenképpen konkretizálni szeretném a visszaélést, legegyszerűbben talán a racionális-irracionális szópárral tudnám bemutatni. A visszaélés lényege az is lehet (példákat hoz rá a könyv), hogy egy-egy matematikai kifejezést a kontextusából kiragadva jeleníti meg egy teljesen más közegben (mondjuk pszichológia), teljesen értelem nélkül. A racionális szám a matematikában annyit jelent, hogy az adott szám előállítható két egész szám értékeként, például 1/3. Az irracionális azt jelenti, hogy ez a tulajdonsága nincs meg, a legtipikusabb példája a pi (3,14....). Köznapi értelemben a racionális valami olyasmit jelent, hogy helyesen, az érvek mentén gondolkodót. Míg a racionalizmus a filozófiában igen konkrét filozófiai irányzatot jelöl. A posztmodern szövegek sokszor nem veszik figyelembe ezeket a jelentésbeli különbségeket, és valódi bizonyítás és valódi értelem nélkül használják a természettudományos kifejezéseket.
Maga a könyv szerintem zseniális, még akkor is, ha nehezen olvasható a sok matematikai/fizikai ismeret szükségszerű bevezetése miatt, és a sok-sok lábjegyzet miatt (ami nagyon sokszor nem átugorható), de véleményem szerint elengedhetetlen olvasmány azoknak, akik akár a posztmodernizmussal, mint jelenséggel, akár tudományfilozófiával/tudománytörténettel foglalkoznak.
Egy picit szeretném bemutatni - egy-két idézet erejéig - ezeket a visszaéléseket. Talán elég elrettentőek lesznek ahhoz, hogy újragondoljuk a tudományhoz és a tudomány értékeléséhez való viszonyunkat.
Jacques Lacan, pszichoanalitikus.
Ezt az ábrát [a Möbiusz-szalagot] tekinthetjük valamiféle lényegi inskripció alapjának az origóban, abban a csomóban, amely a beteget alkotja. Ez sokkal többet jelent, mint amire először gondolnának, hiszen kutathatunk az olyan felület után, amelyik ilyesfajta inskripció hordozója lehet. Talán látják, hogy a gömb, a teljességnek ez a régi szimbóluma alkalmatlan erre. A tórusz, a Klein-palack, az ún. cross-cut felület viszont kaphatnak ilyen vágást. És ez a diverzitás nagyon lényeges, mert sok mindent megmagyaráz az elmebetegség struktúrájáról. Ahogyan a beteget ezzel a fundamentális vágással lehet szimbolizálni, ugyanígy azt is meg lehet mutatni, hogy egy vágás a tóruszon megfelel a neurotikus betegségnek, a cross-cut felületen pedig egy másik mentális rendellenességnek. (Lacan, 1970, 192-193. oldal) [i. m., 35. o.]
Nem teljesen világos, hogy ezek a matematikai formák milyen értelemben kapcsolódnak a pszichoanalízishez, a betegség leírásához. (Magukat a geometriai függvényeket az idézetben található kereszthivatkozásokkal meg lehet hívni. Érdemes!)
Julia Kristeva, filozófus.
Az alábbi idézetben a szerzők próbálják meg megfejteni a meglehetősen furcsa szövegét. Íme:
Ebben a szövegrészben Kristeva megmutatja, hogy nem érti azokat a matematikai fogalmakat, amelyeket használ. Először is, a kiválasztási axiómából egyáltalán nem következik a „megkonstruálhatóságnak” bármiféle fogalma, hanem inkább ellenkezőleg, azt engedi meg, hogy bizonyos halmazok létezését állítsuk anélkül, hogy tudnánk, hogyan kell „megkonstruálni” őket (lásd korábban). Másodszor, Gödel pontosan az ellenkezőjét bizonyította annak, amit Kristeva állít, nevezetesen azt, hogy lehetetlen egy rendszer konzisztenciáját (non-contradiction) bizonyítani olyan eszközökkel, melyeket a rendszeren belül formalizáltunk. [i. m., 65. o.]
Hangsúlyozom: a két szerző fizikus, tehát pontosan tudják, hogy a fizikában és a matematikában mit jelentenek a Kristeva által átértelmezett fogalmak.
Luce Irigaray, feminista filozófus.
Egy igencsak széles ívűre sikeredet gondolatmenetet idéz a könyv:
Az emberi szubjektum identitását Freud munkássága a Spaltung-ban határozza meg, és ugyanezt a szót használják a nukleáris hasadásra is. Nietzsche is úgy észlelte énjét, mint egy atommagot, amelyik felrobbanással fenyeget. Einsteinnél pedig én úgy vélem a legfontosabb kérdés az, hogy amennyiben az elektromágneses egyensúlyba vissza nem térő gyorsulásokat és az ezekkel kapcsolatos érdeklődését tekintjük, úgy csak egyetlen reményt hagy meg számunkra, Istent. Igaz, Einstein hegedült: a zene segítette abban, hogy megőrizze személyes egyensúlyát. Ám mi mást ad számunkra az általános relativitás dicsőséges elmélete, mint atomerőműveket, valamint a testi tehetetlenségre, az élet eme szükséges feltételére vonatkozó kérdéseket? … (Irigaray 1993, 204-205. oldal) [i.m. 136-137. o.]
Talán azt gondolnánk, hogy viccel. De ehhez képest egy másik, nem a szerzőktől, hanem egy (Hayles) írja le a gondolatmenetet.
Azt, hogy a szilárdtest-mechanika privilegizált a folyadékmechanikával szemben, valamint azt, hogy a tudomány képtelen a turbulens áramlással boldogulni, [Irigaray] annak tulajdonítja, hogy a folyadékosságot a nőiességgel párosítják. Míg a férfi nemi szerv kiáll és merevedik, addig a női nyílásból menstruációs vér és hüvelyi váladék folyik. Bár alkalmasint a férfi is kibocsát folyadékot – például amikor az ondó távozik –, nemiségének ezen aspektusa nem kap hangsúlyt. A férfi szerv esetén a merevség számít, nem pedig a bűnrészesség a folyadékkibocsátásban. Ez az idealizáció megjelenik a matematikában is, ahol a folyadékot réteges síkoknak és egyéb módosult szilárd formáknak látjuk. Ugyanúgy, ahogy a nőt kiűzik a férficentrikus elméletekből és nyelvből, ahol csak nem-férfiként létezhet, a folyadékot is kiűzték a tudományból, és csak nem-szilárdként jelenhet meg. Ebből a nézőpontból persze nem meglepő, hogy a tudomány mindeddig képtelen volt a turbulencia sikeres modellezésére. A turbulens áramlás problémája megoldatlan marad, amíg a folyadékot (és a nőt) olyan módon kezelik, hogy az szükségképpen feldolgozatlan problémákat hagy maga után. (Hayles 1992, 17. oldal) [i.m. 140-141. o.]
A könyv szerzői viccesen annyit kérdeztek: vajon a Belgiumban született filozófus nem ismeri Brüsszel városának jelképét?
Bruno Latour, tudományszociológus
Einstein relativitáselméletének megértését segítő gondolatkísérlete sajátos átalakuláson megy át.
[Einsteinnek] rögeszméje, hogy az információt transzformációkon keresztül deformációk nélkül szállítsa; szenvedélye, hogy a beszámolókat pontosan összemérje; rettegett félelme, hogy a kiküldött megfigyelők becsaphatják, információt tartanak vissza, és olyan beszámolókat küldhetnek, melyek nem használhatók a tudásunk gyarapítására; vágya, hogy a delegált megfigyelőket fegyelmezze, és olyan alkatrészekké alakítsa őket, melyek semmi mást nem csinálnak, csak a mutatók és a rovátkát egybeesését figyelik… ([Latour] 22. oldal, kiemelés az eredetiben) [i.m., 161. o.]
Ez egy tipikusan olyan szöveg, amitől egy elsőéves egyetemista a haját tépi: hogy lehet egy gondolatkísérletet ilyen módon értelmezni?
Jean-François Lyotard, filozófus, szociológus és irodalmár.
Egy idézet tőle:
Ebből (és sok más) kutatásból merítjük azt a véleményt, hogy eltűnőben van a folytonos differenciálható függvény kiemelkedő szerepe a tudás és az előrejelzés paradigmájában. Az eldönthetetlenségek, az ellenőrzés pontosságának határai, a kvantumok, a nem teljes információk konfliktusa, a „törtobjektumok” ["fracta"], a katasztrófák és a gyakorlati paradoxonok iránt érdeklődő posztmodern tudomány önmaga fejlődését diszkontinuusként, katasztrofikusként, nem rektifikálhatóként, paradox jellegűként teoretizálja. A posztmodern tudomány megváltoztatja a tudás szó értelmét, s megmondja, miként történhet meg ez a változás. Nem az ismeretet állítja elő, hanem az ismeretlent. S egy olyan legitimációs modellt sugall, amely semmiképpen sem a legjobb teljesítményé, hanem a paralógiaként érett differenciáé. (Lyotard 1984, 60. oldal [Magyar kiadás: 128-129. oldal]) [i.m. 170. o.]
A "folytonos differenciálható függvény kiemelkedő szerepe" blődség. Vannak olyan problémák, amikhez ez kell - s vannak, amikhez nem. A második mondatban halmozott idegen szavak nem is egyetlen tudományterületet érintenek, értelmezhetetlen lesz. S ha így állunk a kérdéshez, bizony én is így látom: megváltozik a tudás szó értelme, olvasat, vélemény és végeredményben vicc válik belőle.
Jean Baudrillard, filozófus
Még a teológiát is érintő bekezdés pontos értelmét még nem igazán sikerült megfejtenem:
A legmegdöbbentőbb az, hogy a két hipotézis, azaz a puszta háború s a valós idő apokalipszise, illetve a virtuális diadala a valós felett, egyidőben válik valósággá, ugyanabban a tér-időben, mindegyikük a másikat üldözve szakadatlanul. Ez annak a jele, hogy az esemény tere egy sokszoros törésmutatójú hipertérré változott, és hogy a háború tere egyértelműen nemeuklideszivé vált. (Baudrillard 1995, 50. oldal, kiemelés az eredetiben) [i.m. 182. o.]
A szerzők szerint Baudrillard itt az Öbölháborúról ír. Csak nem igazán érthető, hogy mit. Nem világos, hogy a történelem egyik eseménye hogyan válik a geometria egyik fogalmával leírhatóvá. S ugyanígy érthetetlen a gondolati párhuzam a relativitás-elmélettel. A "sokszoros törésmutatójú hipertér" a természettudományban értelmezhetetlen fogalom. A szerzők felvetik, hogy talán metafora az egész mondat.
Paul Virilio építész, várostervező
Ebben az idézetben igen sajátos módon közelíti meg az optikát, a fénytant:
Az anyag közvetlen áteresztőképességének ezen elmozdulása elsősorban… annak köszönhető, hogy a hullámoptika hatékony használatba lépett a klasszikus geometriai optika mellett. Ahogyan az euklideszi geometria mellett ott találjuk a nemeuklideszi, topológiai geometriát, úgy a kameralencsék és a távcsövek geometriájának passzív optikáját az optoelektronikus hullámok teletopológiájának aktív optikája kíséri.
… A hagyományos kronológiát – jövő, jelen, múlt – a KRONOSZKÓPIA váltotta fel – alulexponált, exponált, túlexponált. Az IDŐ intervallumát (pozitív jel) és a TÉR intervallumát (negatív jel, ugyanazzal a névvel, mint ami a film felirati felületének neve) csak a FÉNY írja fel, az a harmadik intervallum, amelynek a zéró jel abszolút sebességet jelent.
Ezért a fotólemez expozíciós ideje pusztán annyi, hogy az idő (téridő) exponálja a fényérzékeny anyagot a sebesség fényének, azaz végülis a fotonhordozó hullámok frekvenciájának. (Virilio 1989, 129. oldal; Virilio 1990, 108-109. oldal, kiemelés az eredetiben) [i.m. 210-211. o.]
A szerzők szerint ez egyszerűen dobálózás tudományos és saját maga által kreált (kronoszkópia, teletopológia) szavakkal különösebb értelem nélkül.
Talán itt be is fejezem a posztmodern értelmiségiek idézését, elegendő ízelítőt kaphatott mindenki ahhoz, hogy elolvassa - vagy elkerülje - ezt a könyvet.