A bibliai bevezetéstan - vagy régies nevén: Szentírástudomány - a teológia azon bevezető diszciplínája, aminek célja, hogy közelebb hozza a mai kor emberéhez a Szentírást.
A mintegy 2000 évvel korábban lezáródott, s azt megelőzően kb. 1500 évig írt iratokat nem könnyű a 21. században olvasni. Más nyelven íródott (főként héber és görög), más földrajzi területen, kulturális közegben jelent meg - ide értve az eltérő társadalmi berendezkedést, a szokásokat, a vallásokat és törvényeket. Ezek mintegy szakadékként elválasztják ezt az archaikus művet a mai olvasótól. A bibliai bevezetéstan feladata épp ennek a szakadéknak a szűkítése, felszámolása. A Szentírástudományt hét kérdéssel próbáljuk meg bemutatni az azokra adható rövid válaszokkal egyetemben.
Mi a Biblia?
Hogyan jelenti ki Isten önmagát?
Mit jelent az, hogy a Biblia szerzője Isten?
Hogyan lettek egy könyvvé a bibliai szövegek?
Megváltozott-e a Biblia szövege az évszázadok (évezredek) alatt?
Milyen elvek mentén, milyen szabályok szerint értelmezhetjük a bibliai szövegeket?
Mit jelent egy-egy szövegrész, egy-egy bibliai könyv és a Biblia egésze?
Mi a Biblia? [definíció]
A biblia a görög büblosz [irattekercs] szó többes száma, ebben az értelemben tehát könyvtekercsek. A könyv (kódex) forma bár nem a Bibliánál jelent meg elsődlegesen, a keresztény használatban - a gyorsabb visszakereshetőség miatt - a Biblia miatt terjedt el.
Biblia alatt a zsidóság és a kereszténység által használt irategyüttest értjük, amelyek növekvő irattartalmat jelentenek a héber, a protestáns, a katolikus és az ortodox keresztény Bibliát tekintve. A keresztény Biblia alapvetően két fő részből áll: Jézus Krisztus életét, kereszthalálát és feltámadását megelőző bibliai iratok szokott elnevezése az Ószövetség (vagy régiesen: Ótestamentum), míg az utána keletkezett iratok szokott elnevezése pedig az Újszövetség (vagy régiesen Újtestamentum). Megjegyezzük, hogy az Ószövetség elnevezés a zsidóság körében nem használatos, amennyiben a zsidóság körében hivatkozunk a Szentírásra, úgy a Héber Biblia kifejezést használhatjuk egyértelmű utalásként.
A Biblia más elnevezései is ismertek, így a Szentírás, Írás, Isten Szava, Könyvek Könyve is elterjedt elnevezések.
Apokalipszis - Kijelentés
A modern bevezetéstanok általában nem foglalkoznak a Kijelentés kérdésével. (Üdítő kivétel a felhasznált irodalomban Fekete Péter könyve.) A mai tudományos megközelítés általában valamiféle szekuláris felhanggal, mi több, rideg naturalista vallástudományi megközelítéssel áll e kérdéshez, és általában nem foglalkozik külön azzal a gondolatrendszerrel, amibe - többek között - a Biblia is beilleszthető.
A Kijelentés kifejezését - a görög apokalipszisz - általában A jelenések könyve kapcsán szokták megemlíteni, bár a Bibliában több más helyen is szerepel ez a kifejezés. Teológiai értelemben a Kijelentés értelme az, hogy Isten megnyilatkozik. Ha ezt nem tenné, akkor semmilyen módon nem lehetne megközelíteni Őt. Isten önkijelentése alapvetően kétféle lehet:
- általános, és
- speciális.
Általános esetben minden kor emberéhez szól a Kijelentés. Ennek az esetleges formái a következők:
- a teremtés,
- a teremtett világ,
- az ember lelki/szellemi része,
- az ember lelkiismerete,
- a vallások, és
- az emberi történelem.
Általános értelemben a teremtés aktusa is egy Teremtőről beszél. Maga a teremtés nem kényszerítő erejű bizonyíték, de annak, hogy a világunknak kezdete van, és az a tény, hogy ez a világ megfelelően finomhangolt a létezéséhez és működéséhez, ez az immanens (evilági) léten túli transzcendens valóságra kell, hogy mutasson azok számára, akik valóban nyíltan keresik a megoldást erre a kérdésre. Mi több, ha rájövünk arra, hogy ez nem csak egyfajta időbeliséget jelent, hanem az anyagon (és időn) túlmutató okságot is, úgy egyre inkább elmélyülhetünk a kezdet kijelentése irányában.
A teremtéshez hasonlóan a fizikai világ is adhat útjelzőket önmagán túlra. A világban létező szépség és a tervszerűség évezredeken keresztül magyarázatul szolgált egy fenntartó Isten létezéséhez. Ha a természet vizsgálatánál a természettudomány szűkös látásmódját biztosító naturalista nézőpontból "kitekintünk", jó eséllyel magunk is megismerhetjük azt a kijelentést, ami a létező világban van.
Az ember lelki/szellemi része (nem szeretnénk most közelebbről meghatározni ennek a két kifejezésnek a pontosabb antropológiai értelmét) szintén utal arra, hogy a fizikai világon túl is van valami, amit ráadásul önmagunkon belül tapasztalunk meg. Ha önmagunk transzcendens valóságát vizsgáljuk, úgy nem csak arra jöhetünk rá, hogy a dolgok nem magyarázhatóak pusztán fizikai-biológiai-pszichológiai törvényszerűségekkel, de arra az éhségre is, amit valaki így fogalmazott meg: "Isten alakú űr van bennünk".
Az ember lelkiismerete, a tény, hogy morális lény, szintén messze túlmutat az érzékelhető világ tapasztalatán és a materializmuson. Helyesen vizsgálva felismerhetünk egyfajta morális törvényadót, akiben Istent láthatjuk meg. A bennünk meglévő finom "jelző műszer" persze elrontható, lelkiismeretlenné válhatunk, de ha nem a rosszul működő lelkiismeretből indulunk ki elemzésünk során, szintén Isten egyfajta kijelentését láthatjuk meg benne.
Az ember vallásos lény. Keresi és a maga szintjén megvalósítja a kapcsolatát a transzcendenciával. Ez azt mutatja, hogy valamiféle transzcendens iránt nyitott és vágyakozik felé. A vallások sokfélesége ugyanakkor bemutatja azt a hiányt is, hogy az általános jellegű kijelentés nem (mindig) tudja megelégíteni a kereső ember spirituális éhségét.
S végül - talán kicsit meglepő módon - az emberi történelem, és annak rettenete is a kinyilatkoztatás része. Ez azt mondja el, hogy az ember hogyan próbál meg berendezkedni a földi életre, és ezzel milyen zsákutcákba mászik bele. A történelem nagy egésze a hiánybetegséget láttatja meg velünk: Isten után kiált az emberiség egésze, még ha öntudatlanul is.
Speciális esetben egy néphez (Izrael), illetve később az egész emberiséghez szól - amennyiben elérhető a számukra ez a fajta speciális kijelentés. Ennek formái - talán meglepő módon - a következők:
- a Biblia, és
- Jézus Krisztus maga.
A speciális kijelentést sajátosan az "Isten Szava" kijelentés köti össze, ami egyrészről jelenti magát a Szentírást, mint írott művet - másrészt viszont jelenti magát Jézus Krisztust, Akiben Isten önmagát jelentette ki. (Lásd pl. János evangéliumának prológusát: ott a Logosz Jézusra utal, és nem a leírt igére.)
A hatalmas különbség valahol abban keresendő, hogy míg a bibliai kijelentésnek az alapja Jézus Krisztus, addig Jézus Krisztus önmagának alapja. A keresztény Biblia alapvető olvasata is ez: Jézus Krisztusról szól, az ő életéről, tanításáról, kereszthaláláról és feltámasztásáról ad hírt.
Isten által sugalmazott/ihletett
Ahogy más szakrális irattal kapcsolatban is felmerül a gyanú, hogy - de hát ezt is emberek írták! - úgy a Bibliával kapcsolatban is számos esetben felvetették annak szerzőségi problémáit. A modern könyvnyomtatás és könyvkötés, a széles körben elterjedt könyvkiadás azt az érzetet kelti bennünk, hogy a Bibliáról is úgy gondolkodjunk, mint a többi kereskedelemben kapható könyvről: van(nak) szerzője(szerzői).
A keresztény (és részben a zsidó) teológia megközelítése egy picit más. Különbséget tesz szerző és író között. Állítása szerint a Biblia végső szerzője Isten - leírói, üzenetének közvetítői azonban "csak" az írói. Az, hogy ez hogyan lehetséges, a Bibliából vett teológiai szakzsargonnal katolikus szóhasználatban sugalmazottságnak, protestáns szóhasználatban pedig ihletettségnek nevezzük. E szerint Isten olyan sugalmazott/ihletett állapotba emelte a bővebb értelemben vett bibliai írókat, hogy azok torzulástól mentesen közvetíteni tudták üzenetét.
A sugalmazottság/ihletettség kifejezését általában Pál apostol 2Tim 3,16-ban található igeverse alapján szokták bevezetni:
"Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen." (SZIT fordítás)
"A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen." (RÚF fordítás)
A sugalmazott/ihletett kifejezések mögött álló görög kifejezés a "teopneusztosz", a "theosz" = Isten és a "pneuma" = szellem szavak összetételéből áll, lényegében "Isten által lehelt"-et jelent. A sugalmazottság/ihletettség tanítása szerint tehát komolyan kell vennünk a Szentírást, mint Isten Szavát, amit valamilyen különleges módon hozott létre a bibliai írók ihletése által.
De milyen módon sugalmazta a bibliai írókat Isten? Hogyan jelentette ki önmagát? Nem teljes körű felsorolásként és csökkenő érvényű fokozatokként az alábbiakban foglalható össze:
- Jézus Krisztusban, aki megjelent Isten Fiaként a földön, önmagát jelentette ki Isten. (Ebben az értelemben a kinyilatkoztatás legmagasabb foka Jézus Krisztus. Ráadásul nála nem volt szükség arra, hogy külön sugalmazni kelljen, hiszen Ő eleve a sugalmazottság állapotában volt.)
- Mózes volt az, aki egyedül látta Istent - noha nem szemtől szemben.
- A prófétákat látomás, álom által vagy Isten hangjának hallása által sugalmazta.
- Más bibliai írók főként gondolatihletés által lettek az isteni üzenet birtokosai.
Láthatjuk tehát, hogy a Biblia, mint könyv egy kettős szerzői-írói munka gyümölcse, ami megkívánja a bibliai írók részőről azt, hogy sugalmazott/ihletett állapotba kerülve közöljék Isten üzenetét.
Kanonizáció
Míg az ihletettség/sugalmazottság kérdése alapvetően azt a kérdést tárgyalta, hogy egy bibliai írók által leírt szöveg hogyan lehet isteni eredetű, a kanonizáció azt írja le, hogy hogyan ismerte fel az Isten által elhívott emberi közösség (Izrael és az Egyház) az ihletett iratok isteni voltát és hogyan gyűjtötte egybe azokat.
A kánon a héber "kane" = mérővessző szóból ered, lényegében olyan alapvető mértéket jelent amihez az adott rendszerben igazodni lehet vagy kell. Az építkezésekben használt eszköz nevéből hamar olyan szakralitással összefüggő alapvető szakkifejezés lett, ami egy adott mértéknek való megfelelést ír le. A bibliai kánon esetén azt, hogy a Bibliába elhelyezett iratok magukban hordozzák azt a sugalmazottságot, amit ezektől elvárnak.
Közkeletű vélekedés szerint az Első Egyetemes Zsinaton határozták meg a Biblia tartalmát, de ez nem igaz. (Nagy Konstantin a korábbi üldöztetések alatt megsemmisített bibliai iratok pótlását finanszírozta meg.) Az Egyház, mint elhívott testület, csupán felismerte az iratok jelentőségét és kanonizálta azokat. A kanonizálás elsődleges célja az volt, hogy az istentiszteleten, felolvasás céljából (tehát liturgikus szempontból) mely iratok számítanak kanonikusnak. A végeredmény tekintetében tehát megkülönböztettek:
- kanonikus iratokat, amiket istentiszteleti célra használni javasoltak,
- apokrif (=rejtett) iratokat, amiket istentiszteleti célra nem lehetett használni, és
- deuterokanonikus (=másodkanonikus) iratokat, amiknek a kérdését a reformáció vetette újra fel.
A kanonizáció elméletével és történelmével foglalkozó szaktudósok nyomán megkülönböztethetünk ún. palesztinai és ún. alexandriai kánont. Ezen kánonok az Ószövetség kanonizálásának kérdését tárgyalják. Nagyon leegyszerűsítve: a Kr. u. 1. század végén (a Templom lerombolása után) a zsidóság vezetői palesztin Javnéban tartott tanácskozásán határozták meg a Héber Biblia kanonikus lezárását. Ezzel szemben a nagyszámú, zsidó diaszpórát magában foglaló Alexandriában született meg a Héber Biblia görög fordítása a Szeptuaginta, ami azonban más iratokat is felvett magába. (Jelen pillanatban mind a javnei "zsinattal", mint az alexandriai kánonnal kétségeket fogalmaznak meg a szaktudósok.)
E szerint az Ószövetségnek alapvetően két változata volt: egy héber nyelvű kézirat együttes, amit Héber Biblia néven illet a zsidóság, valamint egy görög változat, amit Szeptuaginta néven ismerünk. A Kr. u. 4. században a nyugati (latin) kereszténység számára Jeromos elkészítette a latin nyelvű bibliafordítását, az ún. Vulgatát. Ez az ószövetségi részében a két "kánon" közötti gyűjteménnyel bír, azaz tartalmaz néhány ún. deuterokanonikus könyvet, ellenben nem tartalmaz minden olyan könyvet, amit a Szeptuagintához számítanak.
Az Újszövetség kanonizált szövege az Ószövetséghez képest sokkal egyszerűbb: minden keresztény Biblia ugyanazt a 27, eredetileg görög nyelvű iratot tartalmazza. A kanonizációt alapvetően Atanáz 39. sz. húsvéti körlevelében zárta le, 367-ben, felsorolva mind a 27 újszövetségi könyvet. Ezt a tényállást rögzítette 393-ban Hippoban és 397-ben Karthágóban tartott helyi zsinat. A kérdés az Egyetesem Egyházban annyira egyértelművé lett az 5. századra, hogy az egyetemes zsinatok egyike sem foglalkozott a Biblia kanonizációjával.
Elmondható, hogy az alábbi négy legfontosabb kánoni gyűjteményt ismerjük:
- Héber Biblia ("palesztin kánon"), 22-24 könyvvel;
- protestáns Biblia (Ószövetség = Héber Biblia + Újszövetség), 66 könyvvel;
- katolikus Biblia (Vulgata, ami tartalmaz deuterokanonikus könyveket az ószövetségi részében + Újszövetség) 73 könyvvel;
- ortodox Biblia ("alexandriai kánon" + Újszövetség); a katolikus Bibliához képest még újabb iratokkal.
Aki "tuti biztosra" akar menni és úgy akarja megismerni a keresztény Bibliát, annak a protestáns Biblia szövegét javasoljuk.
Szövegkritika
Újra és újra felvetődő kérdés az, hogy mennyire megbízhatóak a bibliai szövegek? Vajon nem hamisították-e meg őket? A problémával a teológiának az ún. bibliakritika, azon belül is a szövegkritika része foglalkozik. Feladata az, hogy a rendelkezésre álló források alapján olyan mértékadó szöveget állítson elő, ami a lehető legközelebb van a legkorábbi kéziratok szövegváltozataihoz.
A mai, modern szövegkritika konkrét eredménye:
- a palesztinai kánon mértékadó szövege (Héber Biblia), a Biblia Hebraica Stuttgartensia (BHS, 1997) kritikai apparátussal ellátott szövege, valamint
- az Újszövetség mértékadó szövege a Nestlé-Aland 28. kiadásának kritikai apparátussal ellátott szövege (NA28, 2012) és a krtikai apparátusában ettől picit különböző United Bible Society által gondozott szöveg 5. kiadása (USB5, 2014).
A szövegkritika megértéséhez azt kell elsődlegesen tudnunk, hogy a Biblia szövege ókori irat. Az ókorból ránk maradt iratok egyike sem - így a Biblia sem - az író saját kezű munkája, azaz nincs a birtokunkban egyetlen ókori műnek sem az autográfja. (Magyarán: nincs a kezünkben Pál apostol egyetlen saját kézzel írt levele sem.) Ezért magát a szöveget későbbi kéziratok (szó szerint: kézzel írt iratok!) alapján kell összerakni, feljegyezve egy kritikai apparátusban az esetleges eltéréseket, stb. Általánosságban elmondható, hogy más ókori iratokkal összevetve:
- a Biblia rendelkezik a legnagyobb számú kézirattömeggel, ami alapján rekonstruálni lehet a legrégebbi szöveget; és
- a Bibliának vannak meg a legkorábbi kéziratai összevetve a keletkezés idejét a kézirat idejével.
Az Ószövetség esetén a fent említett BHS, mint mértékadó alapszöveg egy Kr. u. 11. századi kódexen alapul (Codex Leningradiensis néven, avagy: hogy kerül Lenin a teológiába :-D ). A holt-tengeri tekercsek felfedezése és azok iratanyagának feldolgozása alapján tudjuk, hogy az Ószövetség szövege nagyon keveset változott azalatt a mintegy 1000 év alatt, ami a qumráni kézirattöredékeket a Leningrádi Kódextől elválasztja.
Az Újszövetség esetén bizonyos értelemben még jobb a helyzet: a nagyszámú (mintegy 6.000) kézirat és kézirattöredék a kánon lezárását megelőző szöveg helyreállítását is lehetővé tette, hiszen messze az 5. század előtti görög nyelvű kéziratok (kódexek, papírusz kézirattöredékek) ismertek. Bár az Újszövetség másolói nem jártak el olyan körültekintően, mint a Tóra másolásával foglalkozó zsidók, ezzel együtt is teljesen biztosak lehetünk abban, hogy a NA28 szövegváltozata a rendelkezésünkre álló legjobb szöveg.
Hermeneutika
A bibliai hermeneutika (a görög "hermeneüein" = értelmez) a teológia azon diszciplínája, ami a Biblia értelmezésének elméleti kérdéseiben vezet be, azaz elmondja azokat az elveket és gyakorlati tudnivalókat, amik a bibliai üzenet hordoz. A kifejezés a görög mitológiából is ismeretes lehet: Hermész, az isteni hírnök feladata volt az istenek üzeneteit átadni az embereknek.
Logikusan végiggondolva a bibliai hermeneutika lényegében kommunikációelmélet: az üzenetet egy megfelelő csatornán (ez esetben a Biblia) remélhetőleg torzításmentesen eljut az üzenet küldőjétől (Istentől) a befogadóig (a Biblia olvasójáig). Ennek a feltételei az, hogy Isten közölni akarjon, Isten ezt érthetően közölje (ezt hivatott biztosítani a sugalmazottság), ez eljusson az üzenetet fogadó részére és a fogadó meg is akarja érteni azt, amit az üzenet küldője számára küldeni akart. Itt azonban egy érdekes dologgal állunk szemben: elvileg azt gondolnánk, hogy az ihletett mű olvasását csorbítja az átlagember olvasása. De a keresztény teológia tanítása szerint a Biblia olvasásához megfelelő nyitottsággal és imádsággal kezdünk neki, így - sajátos módon - az olvasó egyben ihletett olvasó is lesz. Szembeállítva a modern bibliatudomány megközelítési módszerével - ami épp arra törekszik, hogy a tudós mintegy érzelem és ihletettség-mentesen olvassa a Szentírást - az átlagolvasó ennek a speciális helyzetnek, az ihletett olvasásnak és értelmezésnek a következtében akár még mélyebben értheti a Biblia üzenetét, mint a szaktudós.
Felvethető a kérdés, hogy miért nem lehet a Bibliát a maga természetességében, "úgy, ahogy van" olvasni? Lehet, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a Bibliában a "van" sokféleképpen van. Ha pusztán abba gondolunk bele, hogy mennyi különféle műfaj került ebbe a könyvtárba (történeti leírások, költészet, levelek, apokaliptikus irodalom stb.), akkor rájöhetünk, hogy a helyes és értelmező olvasáshoz nem lehet ugyanolyan módon hozzáállni.
Átlagos olvasóként az olvasás célja alapvetően más, mint egy szaktudós, egy lelkész vagy egy teológus olvasási célja. Keresztény szempontból a bibliai hermeneutikának a célja az, hogy a benne szereplő krisztusi tanításokat megvalósítsuk. (Tehát nem az, hogy valamiféle élettelen elméletet rakjunk össze, még akkor sem, ha a nyugati kereszténység szinte elválaszthatatlanná vált a teológia elméleti művelésétől.) Egyszerűen fogalmazva, három lépcsőfokot kell bejárnunk: olvasni, értelmezni és alkalmazni. De értelemszerűen az értelmezés feltétele az, hogy annak az akadályai elháruljanak. A bibliai bevezetéstan feladata épp ezeknek az akadályoknak felszámolása.
A bibliai hermeneutika ezen túl értelmezési módszereket ad a helyes értelmezéshez. Az egyik, mindenki által ismert értelmezési hiba: nem kiolvasom a Bibliából az adott értelmet, hanem "beleolvasom". Sajnálatos módon összefoglaló jellegű ismertetéseknél (ide értve a prédikációt is) sokszor követik el azt a hibát, hogy a mondanivalót támasztjuk alá bibliai igehelyek idézésével. (Ez a módszer sem feltétlenül elvetendő - hivatalosan deduktív értelmezésnek hívják -, azonban magában rejti a nem bibliai jellegű üzenet bibliaiként való feltüntetésének a lehetőségét és a félreértelmezést.)
Laikusok számára talán a leginkább elsajátítható megközelítési mód az ún. induktív bibliatanulmányozás. Ennek során alaposan megfigyeljük magát a bibliai szöveget, és alapvetően annak a tartalmából indulunk ki. Bár értelemszerűen ez a módszer sem mindenható, mégis talán a legjobban elsajátítható.
A keresztény teológia sokféle értelmezési módszere mögött alapvetően az áll, hogy a bibliai szöveg többjelentésű is lehet. Az első évszázadok Egyetemes Egyházában két nagy értelmezési iskola alakult ki: a szó szerinti értelmezéshez ragaszkodó antióchiai iskola, és az allegorikus értelmezés preferáló alexandriai iskola. Áttételekkel ebből a kettősségből alakult ki a középkori értelmezés négy típusa:
- szó szerinti értelmezés, ami a konkrét, hétköznapi jelentést célozza,
- előképek szerinti értelmezés, amiben a cél kapcsolatot találni Jézus Krisztus és előképei (tüposz) között,
- morális értelmezés, ami a mai helyzetre ad egy morális jelentést, és
- misztikus (anagogikus) értelmezés, ami a háttérben meglévő spirituális tartalom megértését célozza.
A középkori értelmezési hagyomány sokrétűsége sokszor kényszeres volt és talán ennek is köszönhető az, hogy mind a mai napig széles körben kétséges a Biblia megismerhetősége és megértése az átlagember számára. Ezzel együtt is úgy gondoljuk, hogy a Biblia kézbevétele a nehezebben érthető részek tekintetbe vétele mellett is haszonnal járna mindenkinek, hiszen annak alapüzenete és legalapvetőbb tanításai a szövegből megérthetőek és alkalmazhatóak.
Egzegézis [Írásmagyarázat]
Az írásmagyarázat (egzegézis) szigorú értelemben nem része a bibliai bevezetéstannak. Inkább mintegy kifutása annak, amivel érzékeltetni szeretnénk, hogy mi a pontos értelme a Szentírástudomány művelésének. Gyakorlati szempontból a Biblia olvasásának elsődleges célja az, hogy azt megértsük, és a felismert igazságokat pedig beépítsük egyéni életünkbe
Az írásmagyarázat - protestáns teológiai megközelítésben - egyike annak a négy fő résznek, amik a teológiát alkotják. (írásmagyarázat, rendszeres teológia, történeti teológia és gyakorlati teológia) .
Az írásmagyarázat végső célja az, hogy a Biblia alapüzenetét megértsük. Erről - három festmény elemzését segítségül hívva - a Biblia világa c. cikkünkben olvashat, de végső soron mindenkinek magának kell összeraknia a Biblia fő üzenetét saját tapasztalataira hagyatkozva.
A Bibliában található könyvek (iratok - pl. a Római levél) összefüggő magyarázata is az írásmagyarázat része ugyanúgy, amikor egy-egy szövegrész (egy adott fejezet, vagy egy logikailag összetartozó szövegrész, pl. Hegyi Beszéd) magyarázata.
Az írásmagyarázat sokszor adott szavak jelentését keresi, ilyen lehet pl. a szeretet, a hit, a remény, az evangélium, az ember, stb. Ebben az esetben az előfordulások sokaságán át próbálja meg rendszerezni az így fellelhető ismeretet. (Fel kell azonban hívnunk a figyelmet: a Biblia szövege nem egy modern neopozitivista filozófiai szöveg, azaz szóhasználatában sokkal "lazább", mint ahogy azt egy szakszövegtől elvárjuk. Ne is kezeljük ekként!)
Felhasznált irodalom
- Fekete Péter: A Biblia útja keletkezésétől a ma emberéig, Immánuel Kiadó, Pécel, é.n.
- Szentiványi Róbert: A Szentírástudomány, tankönyve, Szegedi Új Nemzedék Lapvállalat RT, Szeged, 1942
- Vankó Zsuzsa - Reisinger János: Bevezetés a Biblia tanulmányozásához, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, é.n. (1993)
Megjegyzések
Az "apokalipszisz" (kijelentés, kinyilatkkoztatás, leleplezés; G602) szó előfordulásai az Újszövetségben:
- Lk 2,32.
- Rm 2,5; 8,19; 16,25;
- 1Kor 1,7; 14,6.26;
- 2Kor 12,1.7;
- Gal 1,12; 2,2;
- Ef 1.17; 2.2;
- 2Thessz 1,7;
- 1Pt 1,7.13; 4,13;
- Jel 1,1.
Kapcsolódó cikkek [hamarosan]
- A bibliaolvasó könyvtára
- A Biblia kanonizációja