Finkelstein, Norman G.: A Holokauszt-ipar – Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről, Kairosz Kiadó, Budapest, 2003
Norman G. Finkelstein könyve már címével is megbotránkoztatást kelthet mindenkiben: a legelső vád, ami az ember eszébe jut az antiszemitizmus és a holokauszt-tagadás vádja.
Pedig nem erről van szó. A szerző maga is zsidó ember, akinek a szülei holokauszt túlélők, és akinek a teljes családját megölték a náci Németországban. Amiről ő beszél az az, hogy mekkora ellentét van aközött, amit a sajtóban olvas – és amit és a történészek leírásából tud a náci holokausztról. Könyve a témaválasztás tekintetében zseniális – a téma okán viszont meglehetősen unalmas lehet azoknak, akik nem szeretik az olyan könyveket, amik tele vannak adatokkal, nevekkel [személyek és szervezetek] és rengeteg lábjegyzeti hivatkozással.
Definíciók
Finkelstein megértéséhez két alapvető definíciót kell tennünk [ahogy ő is tett], ugyanis ennek a tapasztalatnak a kettősségéből kiindulva megkülönböztet
• náci holokausztot, ami történelmi tény és nem csak zsidó áldozatai vannak [vegyük észre: kis „h”]; és
• Holokausztot, ami egy nagyon furcsa entitás.
Ez utóbbit két fontos jellegzetességgel ír le [210. o.]: „A Holokauszt egy teljesen egyedi történelmi esemény; 2. A Holokauszt a keresztények irracionális zsidógyűlöletének a betetőzése.” Az erre az elvekre épülő Holokauszt-ipar kifejezést pedig így definiálja:
„Holokauszt-iparnak nevezem azokat az egyéneket és intézményeket, amelyek a második világháború idején történt zsidó népirtást politikai és pénzügyi haszonszerzésre használják fel.” [207. o.]
A személyek elsődlegesen amerikai zsidó ügyvédek [bár talán Elie Wiesel neve fordul elő a legtöbbször], a szervezetek mindenféle zsidó jog- és érdekvédő szervezetek, a politikusok meg főként az USA és Izrael politikai elitje az, ami hajtja ezt az „ipart”.
Kettős mérce
Finkelstein álláspontja szerint a Holokauszt-ipar lényegében egy kettős mércét alkalmazó erkölcsi és érzelmi manipuláción alapuló történelemhamisítás. A legelső pont, amit szerintem érdemes megérteni – és a szerző is lényegében sarokpontnak használja ezt – az, hogy mi a különbség a náci holokauszt és a Holokauszt között. Ez utóbbi egyfajta egyediséggel bír: a Holokauszt-ipar által finanszírozott Holokauszt-oktatás állítása szerint soha nem történt még ilyen a történelemben, hogy mindenféle racionális ok nélkül ennyi embert elpusztítottak volna. A Holokauszt ezért egyedi és az áldozatok és a túlélőek – zsidó származásuk okán – szintén egyediek.
Történelmi és jogi szempontból ezzel több probléma is van.
• A történelemben a náci holokausztot megelőzően és azóta is történtek tudatos népirtások. [Ezeket a Holokauszt-ipar azért nem számítja ide, mert az áldozatai nem zsidók.]
• A náci holokauszt áldozatai voltak még: más politikai nézőponton álló [pl. kommunista, szocialista] emberek, cigányok, Jehova Tanúi, nyomorékok és fogyatékosok. [Ezeket a Holokauszt-ipar éppúgy nem számítja a sajátosan kialakított Holokausztjába, mert cáfolná a zsidóság egyediségéről szóló doktrínát.]
• Emberi jogi szempontból a zsidó nem különleges, vagy egyedi, hanem ugyanolyan ember, mint a többi.
A következmények pedig rettenetesek. A szerző idézi Nathan Glazert, aki szerint „a Holokauszt, amely »aláhúzza a zsidók különleges másságát«, egyúttal megadta a zsidóknak „a jogot arra, hogy magukat különösen fenyegetettnek érezzék, és a túlélésük érdekében bármilyen eszközt felhasználjanak.«” [56. o.] Ez a gondolkodásmód teszi lehetővé azt, hogy pl. a zsidó állam úgy bánjon a Levantén élő palesztinokkal, ahogy bánik. Finkelstein több példát is hoz arra, hogy mennyire hasonlít a második világháború rettenetében megélt helyzetre az, ahogy a palesztinok most nem jutnak a saját otthonukba, földjeikhez, munkába stb. Ha a náci holokauszt tanulságait végiggondolva, az abban előforduló szellemi törekvés embertelenségéből indulnánk ki, akkor ma inkább az Izrael által a palesztinokon elkövetett jogtalanságok ellen kellene fellépnünk.
Történelemhamisítás
Mivel a Holokauszt nem támasztható alá a náci holokauszt történelmi tényeiből és adataiból, más módszerhez folyamodtak. A Holokausztnak megfelelő gondolatokat olyan irodalmi alkotásokból – mintegy a történelmet meghamisítva teszik közzé –, mint Jerzy Kosinski: Painted Bird [Festett madár] c. könyve, Binjamin Wilkomirski: Fragments [Töredékek] c. könyve vagy Daniel Jonah Goldhagen: Hitler's Willing Executioners [Hitler készséges hóhérai], amiket Finkelstein – részben zsidó kritikusok nyomán – mítosztalanít. Számomra a legmegdöbbentőbb azonban egy elejtett megjegyzés volt a könyv 146. oldalán:
„A NATO bombázások alatt Hillary Clintont a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa a Schindler listájának jeleneteire emlékeztette. »Olyan emberek, akik Spielberg-filmekből tanulják a történelmet, ne akarják nekünk megmondani, hogy hogyan éljük az életünket« - vágott vissza keményen egy szerb ellenzéki.”
A kultúrharc egy sajátos mozzanatára mutat rá már ez a bekezdés is, amit a szerző a könyvében sokkal jobban kidomborít. Érdekesnek tartja, hogy Izrael Állam 1948-as megalapításától kezdve az 1967-es hatnapos háborúig nemigen érdekelte az amerikaiakat. [Akkor még „billegett” Izrael: a nyugati államokhoz kapcsolódik, vagy egyike lesz a szocialista úton járóknak.] Az 1967 utáni gyökeres fordulat a lelkiismeret kérdésében hozta össze a zsidó államot és az USA-t. Mivel azóta is folyamatosan van mivel elszámolnia az USA-nak is [vietnámi háború, iraki háború, dél-szláv háború, afganisztáni háború, stb.] - jól jön neki a Holokauszt, hiszen a más keresztények [főként német, de a világ/Európa keresztényei] által elkövetett bűnöket lelkesen meg lehet vallani és eltakarni a Holokauszttal a saját lelkiismeretlenségüket.
A Holokauszt-ipar történelemhamisítása egyik mozgatórugója az volt, hogy az áldozatok és a túlélők számát a lehető legmagasabbra tegye, hiszen ezzel is alá tudja támasztani az irreális kártérítési összegeket.. Egy idő után már azok is a náci németek áldozatai voltak, akik Németországból elmenekültek, mint kommunisták és fegyverrel harcoltak a Szovjetunió oldalán.
A Holokauszt-ipar működése
A Holokauszt-ipar gyakorlati működésének ekletáns példája Svájc megzsarolása. A svájci alvó számlák [amik a második világháború óta tranzakció nélkül állnak] ügyében vélelmeztek bizonyos körök zsidó vagyonokkal kapcsolatos visszaéléseket. Ezért kezdeményezték azt, hogy Svájc vizsgálja felül ezeket a számlákat [tételesen keresse meg, hogy mely számlákhoz nem nyúltak és nem azonosítható], és fizessen a mai áron kártérítést a túlélő zsidóknak.
Ezzel párhuzamosan egy „politikai atombombát” dobtak Svájcra, nevezetesen embargóval fenyegették meg őket arra az esetre, ha nem hajlandók ezekről a vagyonokról számot adni. A svájci elképzelés – elfogadva a kérés jogosságát – azt célozta, hogy a számlákat tételesen megvizsgálják és erről elkészítsenek egy jelentést, valamint ezzel párhuzamosan kártérítést fizessenek a tulajdonosoknak vagy örököseiknek.
A könyvvizsgálói jelentés eredményét meg sem várva megzsarolták a zsidó szervezetek Svájcot, aki 1,25 milliárd dollár kártérítési összeget utalt át a számukra. A végül mégis elvégzett könyvvizsgálat újabb 500 millió dollárjába került az országnak.
Finkelstein szerint a történetnek több furcsasága is van.
1.) A zsarolás miatt Svájc hamarabb [!!!] fizetett, mint a könyvvizsgálat lezárta volna az eredményeket. [Ezeket azért sürgették állítólag, mert a túlélők már idősek.]
2.) A zsarolásnál használt érv, hogy a legtöbb alvó számla itt Svájcban jelent meg a háború után, fő bűnösként kikiáltva a svájciakat még abban is, hogy mindösszesen csak 40.000 menekült zsidót fogadott be az ország. A szerző itt megemlíti, hogy az USA is nagyjából ilyen mértékű menekültet fogadott be és a második helyezett az alvó számlák tekintetében – és azóta senki sem kezdeményezte az USA-val szemben ugyanazt az eljárást, mint Svájccal szemben. Miért?
3.) A könyvvizsgálat megállapította, hogy annak ellenére, hogy a svájci törvények 10 évben határozzák meg a banki iratok iratőrzési kötelezettségét, meglepő módon megtalálták az 50-60 évvel korábbi adatokat. A svájciak nem tüntették el az adatokat.
4.) Nem bizonyítható a zsidó szervezetek egyöntetű állítása, miszerint az alvó számlák tulajdonosai mind zsidók voltak.
5.) Az átadott pénzek nagy részét a zsidó szervezetek visszatartották. Gyakorlatilag azokat a túlélőket és örökösöket is kisemmizték, akiknek járt volna ez a kártérítés. A benyújtott igényeknél az idős túlélőknél is három és fél éves fellebbezési időszakot vezettek be, aminek az lett a következménye, hogy többen elhunytak és az akcióban részt vevő zsidó szervezetek egyszerűen megtartották maguknak a kártérítési összegeket.
Összességében a szerző állítása nem kevesebb, mint a zsidó áldozatokon és a túlélőkön élősködő Holokauszt-ipar nemcsak inkorrekt módszerekkel „szedi be” a vélt kártérítést, de a valódi érintetteknek sokszor oda sem adja.
A könyvben számomra az egyik legzseniálisabb példa a németországi. Németország a második világháborút követően kártérítést fizetett a zsidóságnak. Azonban egy idő után úgy döntöttek a Holokauszt-ipar művelői, hogy újra elő lehet venni a németekkel szemben a Holokauszt kártyát. E szerint a németeknek még külön fizetniük kellett a kártérítésen túl a zsidók által elvégzett munkaszolgálat óráiért is… A demokratikus fordulat után a Holokauszt-ipar olyan országokat is megtámadott a könyv szerint, mint Lengyelország és Románia. Lengyelország esetében az egyik megfogalmazott vád az volt, hogy a zsidóság kisemmizésében a lengyel paraszt túlontúl együttműködő volt a náci német hatalommal. [Ez azért pikáns, szem előtt tartva azt, hogy Lengyelországot a náci németek és a kommunista szovjetek egymás között felosztották [Molotov-Ribbentrop paktum], és emlékeim szerint a második világháború Lengyelország német megszállásával vette kezdetét hivatalosan.]
Nem kívánt következmények
A Holokauszt-ipar által működtetett Holokauszt-oktatás célja elvileg az lenne, hogy a vészkorszak rettenetét és az ahhoz kapcsolódó antiszemitizmust mint negatívumot mutassa be. Finkelstein azonban rámutat, hogy a kettős mércék alkalmazása, valamint a náci holokauszt adatainak a manipulálása [történelemhamisítás] végeredményben épp az ellenkezőjét érik el: növelik a holokauszt-tagadók számát és a zsidósággal szembeni antiszemita érzéseket.