Alekszandr Szolzsenyicin: Orosznak lenni – vagy nem lenni? c. művét Kiss Ilona válogatta (és javarészt ő fordította), ami a Nobel-díjas író beszédeiből, esszéiből és cikkeiből nyújt egy rövid válogatást.
Aki nem ismeri Szolzsenyicin életművét – én sem! – nehezen tudja megítélni azt, hogy ez a válogatás mennyire jó és mennyire jellemző. Azt azonban igen, hogy a kiválogatott munkák mindegyike értékes és meglepő gondolatokat tartalmaznak tőle.
A gyűjtemény öt részből áll, ezek pedig két-két művet tartalmaznak.
Az első rész – Járom és szabadság – alapvetően arra a kérdésre ad választ, hogy leképezi-e a akár a szocialista, akár a kapitalista társadalom az igazságot. (Pláne: a nagybetűs igazságot.) Miközben a „Hazugság nélkül élni!” felhívása a szovjet polgárokat szólítja fel arra, hogy a szocialista rendszert fenntartó hazugság fenntartásában ne vegyenek részt, addig „A szabadság elsekélyesedése” a kapitalista rendszer bírálata.
A második – A Nyugat szelleme – rész arra mutat rá, hogy a látszólagos cselekvési szabadságot meghagyó nyugati társadalom milyen önellentmondásokkal küzd. A „Nyitott szemmel” c. londoni rádióbeszéde arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyugati szemlélők nem értik a szocialista társadalmi berendezkedést, ha abban pozitívumot látnak. „Nincs a szocializmusról még egységes, elfogadott pontos definíció sem, csupán körvonalazatlan, szivárványos elképzelés arról, hogy ez valami jó és nemes, így aztán két szocialista, egymást közt beszélgetve, akár egészen különböző dolgokat is érhet alatta. És bármelyik újsütetű afrikai diktátor ellentmondásmentesen szocialistának nyilváníthatja magát. A szocializmusban nincs logika, mert a szocializmus csupán heves érzelmi viszony, szekularizált vallás, és senki nem tartja szükségesnek, hogy csak egyszer is figyelmesen végigolvassa és megértse a korábbi prófétákat. Könyveikről hallomásból ítélnek, következtetéseiket készpénznek veszik. A szocializmus védőbástyája a szenvedélyes irracionalizmus, a kritika számára sebezhetetlen, elemzésnek nem vethető alá.” 36-37. o. Harvardi beszédében - „Meghasadó modern világ” - azt mutatja be, hogy a nyugati társadalmi fejlődés a humanizmus álcájában alapvetően a materialista fejlődésre helyezi a hangsúlyt, és elfelejtette azt, hogy az ember szellemi lény is.
A harmadik rész címe: Művészet és modernitás. Ez egyrészt a Nobel-díj átadása alkalmával elmondott beszédét és egy másik beszédet, „Dallam a semmi húrjain” címet viseli. Ezekben is főként az igazság és a hazugság kérdését járja körül és rámutat arra, hogy a művészet nem kell, hogy kiszolgálja a regnáló politikai rendszert, hanem az igazság mellé kellene állnia még akkor is, ha ez egzisztenciális hátrányt jelent.
Számomra a legérdekesebb rész a negyedik volt: Vallás és hagyomány címet viseli. Ez két beszédet tartalmaz, elsőként a Londonban elhangzott Templeton-előadás „Elfeledett Isten” címmel, másodikként pedig az Eton College-ban elhangzott „Szenvedés és istenkeresés”. Szolzsenyicin ortodox keresztényként rögtön az első előadás felhangjaként megfogalmazza azt, hogy mi a baj a világgal: „Ha az egész XX. század fő vonását kellene tömören megneveznem, arra sem találnék pontosabb és tartalmasabb kifejezést, mint hogy »Az emberek elfeledték Istent.«.” (105. o.) A Jó és Rossz fogalmait kigúnyoló megközelítés nem véletlenül vezetett el a II. világháború borzalmaihoz és a XX. századi diktatúrák kegyetlenkedéseihez. Szerinte azonban nem csak ez a baj, hanem az, hogy lényegében hozzá is szoktunk a relativizáláshoz, és már nem keressük a valódi értékeket (nem küzdünk ellene), csak tudomásul vesszük az ebben megjelenő tragédiát. „És újra csak azt látjuk, az egyetemes folyamatok végkimenetele azonos, a nyugati és keleti következmények egybeesnek, és megint csak ugyanazon ok folytán: az emberek elfeledték Istent.” (113. o.)
A „Szenvedés és istenkeresés” c. előadásában diákoknak mutatja be a kommunizmus vallásellenességét és azt is, hogy lényegében a szekularizáció standarddá válásával Nyugaton is elérték azt, hogy az alapvető emberi normák feledésbe merüljenek: „A Nyugat nem képes megvívni a szó háborúját a Kelet ellen, mert nem ismerheti el, hogy létezik a világon egy bizonyos Jó és egy bizonyos Rossz – még kiejteni is szégyellik e szavakat. A »hidegháború« bélyegét a kommunisták ragasztották rá. A Nyugat soha semmiféle háborút nem vívott, mert nem képes rá. Mert aki túlságosan egyértelműen, túlságosan direkt módon és világosan fejezi ki eszméit, azt azonnal mindenfelől támadják: »Félre az útból, hallgasson el! Megronthatja a kapcsolatokat!« Nem felejthetjük el azt sem, hogy a demokráciát szavakkal megvédeni kétszáz évvel ezelőtt könnyebb volt. A demokrácia akkor a személyes felelősség magas szintjén állt. Mindennek az alapja az volt, hogy az emberek tudták, meddig terjednek saját határaik, tisztában voltak Isten előtti felelősségükkel. Mostanra Isten képe homályba borult, elfordultunk tőle. Csak azt hallani mindenfelé: »Az én jogaim«, »a mi jogain«.” (127. o.)
Az utolsó, leghosszabb rész a „Szovjet történelem, orosz távlat” címet viseli, alapvetően politikai kérdésekkel foglalkozik. Ennek első műve, a „Levél a Szovjetunió vezéreihez” egy őszinte átgondolása annak a helyzetnek, amit Szolzsenyicin 1973-ban látott. (Nem csodálom, hogy kitiltották a Szovjetunióból.) Az „Oroszország az összeomlás felé” c. esszéjének részletei pedig annyira aktuálpolitikaiak is, hogy inkább nem értékelem.
Összességében úgy látom, hogy akit érdekel a 20. századi történelem és a vallási-filozófiai útkeresés, azok számára érdekes olvasmányok lehetnek ezek a beszédek és esszék, mert egy olyan „harmadik utas” megoldást kínálnak a szocializmus és a kapitalizmus „féligazságai” mellett, amit akár egyénileg is meg lehet valósítani.