E könyv elolvasásának (inkább újra kézbevételének, majd 30 évvel ezelőtt már olvastam) az elsődleges oka Németh Sándor egyik prédikációja volt, ahogy folyamatosan az atyaságról beszélt. Aztán mivel „szembe jött” a könyv a könyvtárban, hát belecsaptunk a lecsóba.
A szerzőről talán annyit, hogy ő a pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) tanítója. Ebbe a szerepbe tudomásom szerint úgy csöppent, hogy a világháború után (mikor maga is megtért) szembesült azzal, hogy az ébredési mozgalomban tevékenykedő ún. tanítványág mozgalom nem működik a legszerencsésebben, ugyanis tökéletesen jó munkát végez a „frontvonalon”, nem keresztények megszólításában és térítésében, azonban a frissen megtértek tanítják a még frissebben megtérteket, amiből bődületes problémák adódnak. Derek Prince ezt a hiányosságot próbálta meg felszámolni, úgy gondolom elég jól: egész életét lényegében ennek a szolgálatnak rendelte alá könyveivel, kazettáival.
Ez a könyv lényegében egy hat tanulmányt magában foglaló tanulmánykötet.
Az Atyaság tanulmánya a mára elhasználódott „fehér, keresztény, férfi” (na jó, nem feltétlen fehér) fogalmát tölti meg pozitív tartalommal.
A házasság szövetség kiemelkedően a legjobb része ennek a munkának. Értelmezésem szerint ezt azért még tovább kell finomítani az egyéni helyzethez és látásmódhoz mérten is, de alapvetően jónak tartom azt a szemléletet, ami a házasságot nem jogi vagy vallási kategóriaként írja le, hanem alapvetően szövetségként – három fél között!
Az életcél és A megbocsátás tanulmányok picit túlírt, túliskolázott prédikációknak tűntek. Alaptanításukkal azonban teljes mértékben egyet értek. Ide kívánkozik még, hogy talán ezeknél a tanulmányoknál ötlött szemet leginkább az, hogy DP egy ma már annyira nem kedvelt munkamódszert alkalmaz: a deduktív tanulmányozást. Neki van egy látása az adott témáról és ezt bibliaversekkel támogatja meg. (Ez egyébként még erősebben látszik egy másik jelentős és kvázi-dogmatikai kötetében, A kereszténység hat alaptanításában is.)
A bővölködő élet és A böjt tanulmányokat bizonyos értelemben félreérthetőnek, félreélhetőnek látom. Sajnos van egy olyan alapzöngéje – talán épp Izraelhez illetve az Izraelnek adott ígéretek közelebbi önátvitele kapcsán –, mintha Isten evilági örömökkel kívánt volna ellátni minket.
A bővölködő élet kapcsán kifejezetten károsnak tartom az ún. teljes evangéliumot, azaz ami evilági jólétet, benne foglalva anyagi jóléltet és egészsége ígér az olvasóknak. Szerintem aki szegény és beteg, annak is szól az evangélium. Sajnos azokban a karizmatikus körökben, ahol ezt túltolják, sajátos következményei lesznek: aki beteg vagy szegény, az megbélyegzett lesz. Hiszen Isten „áldásának” hiánya azt bizonyítja, hogy vagy bűn van az életében, vagy átok alatt van, vagy démonok szállták meg, vagy nincs elég hite. Ez pedig űbergáz.
A böjt kapcsán fő problémám az – egyetértve a spirituális célok pontos kifejtésével –, hogy valahogy az az érzésem, mintha a böjt valamiféle isteni kéz csavargatása lenne. Szerintem praktikusabb és célravezetőbb az egyházi gyakorlatban is meglevő közösségi böjtök alapján elindulni ebbe az irányba. Egyrészt még annyira sem drasztikusak fizikailag, ahogy azt a szerző leírja. Másrészt közösségiek, így aztán megtanulhatjuk az individualizmus-mentességet, hogy később valódi, Isten akarata szerinti célokért böjtölhessünk.
Kinek ajánlhatom ezt a kötetet? Ha egyáltalán kézbe kerül (ma már nehéz hozzáférni), elsődlegesen karizmatikus olvasók forgathatják haszonnal. Általánosságban azonban a házasság-szövetségről szóló tanulmányát külön könyvben is kiadták, és az hozzáférhető – no, ezt mindannyiunknak!