könyv

Details: Written by: Brátán János; Category: könyv; Published: 30 May 2022; Hits: 2656

Hamvas Béla: Eksztázis c. esszéjét élete utolsó, tiszapalkonyai szakaszában írta meg. Ez alapján jó okunk van sejteni, hogy ez már az érett [ha nem a túlérett] Hamvas. Az esszé jelentőségét a Medio Kiadó kiemelten fontosnak tartotta, hiszen a Mérték füzetsorozatának felütő, első köteteként jelentette meg. Ehhez kapcsolódóan talán nem fölösleges megjegyeznünk: mindjárt az esszé első bekezdésében ezt olvashatjuk:

„Mérték nélkül nincs törvény, nincs közösségi rend, nincs erkölcs és nincs tudás.” [5. o.]

De mi az a törvény, közösségi rend, erkölcs és tudás, amibe Hamvas be akar minket vezetni? Egyáltalán: hogyan tudjuk értékelni ezt a kiforrott művét Hamvas Bélának?

Az alapvető nehézséget megítélésem szerint az okozza, hogy az életmű ismerete nélkül bár elolvasható és többé-kevésbé érthető is ez a szöveg, azonban ha nem ugyanazokat a szövegeket olvastuk, mint Hamvas Béla, jó eséllyel félreértjük ezt a művet és a teljes életművet is. Ahhoz, hogy megértsük, miről is esik itt szó, talán legelőször az [emberi] igazságtalansággal kell szembenéznünk. Az életben elszenvedett igazságtalanságok valahol kiegyenlítés után kiáltanak. Az emberiség történelme során sokféle módot dolgozott ki ennek a problémának az áthidalására, de a nagy világvallások nyugati és keleti tradíciói alapvetően kétféle megközelítést mutattak be az [emberi] igazságtalanság kiegyenlítésére.

A nyugati, ábrahámi vallások alapértelmezés szerint „egymenetes” életben gondolkoznak. A [szélesebb értelemben vett] Nyugaton élő emberek számára valami olyasmi adatott meg hagyományként, hogy az életét egyszer éli meg, az embernek halála után számot kell adnia az életében elkövetett igazságtalanságokért – és itt várhatja a vele szemben elkövetett igazságtalanságok kiegyenlítését, valamint a jutalmat a jó cselekedeteiért. [Nagyon leegyszerűsítve lényegében ez a mennyország-pokol kettősségének oka és célja.]

Ezzel szemben a keleti vallások [főként a hinduizmus és buddhizmus] inkább a karma törvényének és a reinkarnációnak a működési mechanizmusán keresztül látja kiegyenlítve az emberi életek igazságtalanságát. Mivel a karma – mintegy törvényszerűségként – jutalmaz és büntet, az ember nem [csak] egy transzcendens túlvilági számonkéréssel kell, hogy szembenézzen, hanem a „többmenetes élet” egyfajta nemesedési iskolaként is felfogható, amiben az előrehaladást segítik a spirituális keresők számára a nehézségek. [Ez is csupán nagyon leegyszerűsítve igaz ebben a formában!]

Úgy tűnik, érdemes átgondolni azt is, hogy ezek csupán felszínen megjelenő különbségek [azaz exoterikus különbségekből fakadnak-e], vagy lényegi különbségek [azaz a nyugati és a keleti spiritualitás ezoterikus szintjén is megmaradó különbségek]. Bár könnyű abba a hibába esni, hogy a külső szemléletet tartsa szem előtt az ember és ne a „belbecs” szempontjából ítéljen, mégis lehetséges olyan válasz is, hogy ezek lényeges különbségek a nyugati és a keleti tradíciók között, méghozzá annyira lényegesek, hogy fel sem oldhatók ellentétként. [Értelemszerűen mind a keresztény, mind a muszlim és zsidó ezotériában megjelenhetnek a szinkrézis/szintézis irányába mutató törekvések [Eckhart mester, szúfi, kabbala], de koránt sem biztos, hogy ezek a helyes feloldásai ennek a dilemmának.]

Összefoglalva tehát ezt a dilemmát, a nyugati és keleti tradíciói közötti különbség

a.] ezoterikus szinten sem oldható fel; vagy
b.] ezoterikus szinten megoldható egyfajta szintézis.

Ha a.] esettel van dolgunk, akkor Hamvas koncepciója akkor és csak akkor igaz, ha feladjuk az ábrahámi vallások [főként a Teremtő argumentumát erőteljesen valló] iránymutatását. Ha viszont b] esettel, úgy a szintézis során három szélsőséges eset rakható össze: vagy az egyik – vagy a másik tradíció gondolati rendszerének való alárendelése az Őshagyomány megragadásának reményében, vagy egy hagyományválogató patchwork, egy adott szempont szerinti válogatás a hagyományok kijelentéseiből egy adott [de esetleg fel nem ismert] prekoncepció függvényében. [Megjegyzésként: alapvetően ez a kérdés vizsgálandó meg az oly népszerű „Szabad-e a keresztényeknek jógázni?” kérdésre adandó válaszhoz.]

Megítélésem szerint Hamvas Béla alapvetően a keleti tradicionalitást képviseli, szemléletmódja sok és idegen a nyugati tradícióban nevelkedő olvasó számára. Az eksztázis – mint elérendő állapot – és az oda vezető útként alkalmazandó eksztázis-technika – mint gyakorlat – alapvetően az ind világnézettel kompatibilis még akkor is, ha más tradíciók egyes kijelentései, illetve ha – látszólag - a tradíciók bizonyos szempontú „olvasata” is ugyanabba az irányba visznek bennünket.

De mi az eksztázis? „Eksztázis annyit jelent, mint kívül lenni. Az ember kívül van a nyugtalan szétszórtságon, és kilépett a residuumokból oly nehezen felbontható csomóvá összenőtt énjéből, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja. Kívül van a külső világban való tévelygésen és az értelmetlen körforgáson. Az eksztázis iránya nem követi a természet körforgását, hanem abból merőlegesen kiáll.” [15. o.] [„residuum” - maradék, maradvány, üledék]

És mi nem eksztázis? „A narkózis mesterséges önkívület… Ennek a beavatáshoz semmi köze, mert nem mámor, hanem ájultság.” [15. o.]

Az eksztázisnak tehát két „ösvénye” van: a felfelé emelkedő szakrális eksztázis és a lefelé vivő, infernális ájultság. [Önmagában tehát az, hogy eksztatikus állapotban vagyok, nem jelenti azt, hogy közelebb kerültem a realizációhoz, megvalósításhoz.]

Hamvas Béla alapgondolatát egy zenei hasonlattal nyitja meg: az emberiség alapproblémája a hangoltság hiánya. Ahogy észre lehet venni azonnal, ha egy zenekar valamelyik hangszere nem az alaphanghoz igazodik, ugyanúgy észre lehet venni azt, hogy az ember nem az őseredeti állapotban van. [Ez az ábrahámi vallások szókészlete alapján a bűn állapota, kicsit kibontva azt jelenti, hogy metafizikai tekintetben az ember elválasztva születik és él Istentől.] Hamvas még a kinyilatkoztatás fogalmát is használja, de lényegében nem az ábrahámi vallások értelmében [Biblia, Korán – illetve Jézus Krisztus], hanem az őseredeti állapothoz való hangoltságot érti alatta, ami a létforgatagból [szamszára] való kilépés lehetőségét valósítja meg azáltal, hogy megszünteti az életéhséget/sóvárgást.

Az état primordial állapotában levő ember ezt a helyzetet vagy felismeri, vagy nem. Az első állapotot hívja a keleti hagyomány nyomán vidjának [éberségnek, felébredtségnek], míg a második, szétszórt, nyugtalan létállapotot avidjának [alvajárásnak]. [A kereszténység szóhasználata szerint e kettő állapotot a vidjá állapotába átváltó mozzanata a metanoia [megtérés/bűnbánat tartás].]

A vidja állapotában levő ember számára lehetővé válik a valódi megélés. „A realizálás hasonlít a morálhoz, mert ahhoz, hogy valaki erkölcsösen éljen, nem ismeretekre van szüksége, hanem elhatározásra.” [12. o.] Ez lényegében nem jelent mást, mint azt, hogy a realizáció egyfajta elkötelezettséget, törekvést kíván meg a realizálótól. A különféle vallási tradíciókat idézve utalásokat tesz arra, hogy ez lényegében minden hagyományban létező és érvényes megközelítési mód. Azonban arra is rámutat, hogy „[a]z éberség realizálása technikai eljárás. Az eksztázis-technika eljárása.” [15. o.] Ez az eksztázis-technika azonban nem önmagában létezik, hanem egy fokozatos felemelkedés része:

„A tao, az alkímia és az eksztázis-technika a brahmani beavatás egy-egy lépcsője.” [54. o.]

A tao és az alkímia itt nincs kibontva, így azzal ki kell egészíteni hogy értelemszerűen Hamvas ezekre mint spirituális megvalósítási lépésekre tekint és nem a vallástörténet egy sajátos állomását kell az elsőben, a másodikban pedig a kémia elődjeként is bemutatott „aranycsinálást” érteni. A tao felismerése az „ősi rend” létezésének felismerésében és a nem-cselekvés [vu vei] van, míg az alkímia célja a különféle konkrét metallurgiai átalakulásokkal mintegy igazolni azt, hogy az a szellemi valóságban is megvalósuló „arany emberré” alakulás lesz. A cél tehát metafizikai.

A tao és az alkímia lépcsőin túlhaladó realizáció az eksztázis-technika során újabb lépcsőkkel találkozik.

„Az eksztázis-technika első lépcsőjén az ember felismer, hogy a tudat összes kondícióit fel kell számolnia és a nem kondicionált tudatot kell realizálnia, meg kell tudnia, hogy minden tárgy, amit lát, hall, tapint és tapasztal, saját zavarainak kivetítése, és első dolga megtudni, hogy a dolgoknak és a tárgyaknak nincs tartalma és nincs lényege, és üresek, csupán álmaitól befolyásolt tudatának látomásai, káprázat, és ezt a kivetítést meg kell szüntetnie, vagyis minden befolyáson túl levő nem-kondicionált tudatot kell megvalósítania. Mert nemcsak a tárgyak és a dolgok üresek. Az érzékelés is üres.” [23-24. o.]

Az üres, tükörsima tudat az, ami lehetővé teszi azt, hogy a valóságot három lépésben realizáljuk. Sankara nyomán ez:

„a helyzetet amelyben vagyok, a maga teljességében tudatomban megszilárdítom” [26-27. o.]
„ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben valóságnak tekintek… Minden üres. Ez a második lépés.” [27. o.]
„helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom a dolgokat és a tudatomat … tudva, hogy ez az egész káprázat érvénytelen.” [27. o.]

Ez a három lépés lényegében azt a részcélt szolgálja, hogy a szétszórtságon kívül, a megvalósított egységen pedig belül legyek. Hamvas itt elsődlegesen a zen irányába terelgeti az olvasóit. Egyrészt rámutat arra, hogy a fenti lépések megvalósítása a szatoriban [kb. bepillantás a valódi természetbe] valósul meg, másrészt felhívja arra is a figyelmet, hogy nincs tanítás – csak gyakorlat van. [Összehasonlítva ezt az ortodox kereszténység alapgondolatával azt láthatjuk, hogy ennek a keleti keresztény megközelítésnek a fő hangsúlya a helyes tan [ortodoxa] és a helyes cselekvés [ortoprakszis] egységén van. Persze fel lehet vetni a kérdést, hogy ez csupán exoterikus különbség-e, vagy lényegi különbség az ábrahámi és keleti vallások megközelítése okán.]

Lényegében itt jutunk el három lényeges következményre/felismerésre a beavatást illetően.

1.] A beavatás mindig az alapálláshoz való visszatérés.
2.] A beavatás mindig realizáció és nem elméleti tudás.
3.] A beavatás természete mindig metafizikai/vallásos.

A különféle vallási hagyományokat áttekintve Hamvas megállapítja, hogy

„Egyetlen rendszer van, amely az eksztázis-technikát az első lépésétől a befejezésig folyamatosan leírja… Patandzsali jóga-szútraja folyamatos, zárt, rendszeres tudás – és téveszthetetlen.” [38. o.]

[Talán itt a válasz arra a kérdésre, hogy „Szabad-e a kereszténynek jógázni?”]

Az eksztázis-gyakorlat elsősorban negatív, rombol, hiszen felszabadítani akarja azt az alapállást, ami – e tanítás szerint – minden emberben benne van. A terhelt tudat az, ami elfedi ennek a felismerését és a realizálás lehetőségét. Továbbmenve azonban a jógában teljesen új szemlélethez jut a jógi[ni]: nem érzékel, hanem azonosítja magát az érzékeléssel. Nem anyagot lát, hanem anyagtalan erősugárzást. [Vö. talán a nem teremtett Fény tanításával Palamasznál.]

Hamvas azt is leírja, hogy

„Ha az eksztázis sugallat, vagy ihlet, minden előzmény nélküli hirtelen felvillanás és nem tudatos fegyelem eredménye, sehová sem vezet.” [42. o.]

Tehát megint azzal szembesíti az olvasóit, hogy ez az út csak az elkötelezettek útja. A folyamatos, elkötelezett meditáció az alapja annak, hogy valódi ismerethez jusson a gyakorló. Ebben a jógi[ni]nek három nagy, egymásra épülő fokozatú objektuma van, amin meditálhat:

az Én,
az Isten, és
a semmi.

Az avidja állapotú létforgatagban bolyongás helyett tudatosan kell ezt a három objektumot megteremtenie magának. Ezzel azt is eléri, hogy a véletlent elutasítja [merthogy az önmaga számára megalkotott világ így már semmilyen összetevője szempontjából nem nevezhető véletlennek]. A tudatos és éber projekció [kivetítés] az eksztázisra mutat. Kilépés mindenből – így önmagunkból [az énemből] is. Mivel a meditációban maga a projekció is üres, eljuthatunk a mindenből teljes kilépés állapotába.

„Eksztázis annyit is jelent, mint az élet átlagos hőfokával és feszültségével nem megelégedni és azt tudatosan a felső fokig [szamádhi] emelni. A forrpont realizálása pedig nem más, mint az état primordiálnak [status absolutus] helyreállítása. Ebben a primordiális tudat-állásban minden üres. Nincs objektum. Nincs rezdülés. Ez a tükörsima kedély. A kinyilatkoztatásra való hangoltság nem is lehet más, minthogy a tudat önmagában minden tárgy képét felszívja, és nem tart meg mást, mint a legfelsőbb fokra emelt érzékenységet. Nincs mit kivetíteni. A látás megszűnik és a nemlátás az, amely a látást tanítja. Az ember az alapállásra visszatér. Nem történik semmi. Nincs tanítás, nincs megfordulás, nincs megtérés, nincs megszabadulás.” [47. o.]

Az alapálláshoz való teljes visszatérés teszi lehetővé az ember számára, hogy a valódi tudást megismerje és igaz életet éljen. Minden eksztázis-technika lényegében ezt a célt hivatott elérni. A három nagy lépcsőfok [tao, alkímia és eksztázis-technika] a közös realizációs célt mutatja, ezek közül az eksztázis-technika az, ami a leginkább kidolgozott és realizálható [Hamvas szerint]. S ebben kell a valódi énjét megvalósítania. [53. o.] Tulajdonképpeni cél az, hogy az ember az őseredetiben megjelenő [ábrahámi vallások szóhasználatával: bűnbeesés előtti] igaz embert valósítsa meg. Ehhez tulajdonképpen nem kell mást tennie – egyszerűen fogalmazva –, mint ahogy Hamvas Béla ezt az esszé utolsó mondatában is papírra vetette:

„Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni.” [55. o.]

Összegzésül: Hamvas Béla: Eksztázis c. esszéje csalóka cél lehet azoknak, akik szeretnék megismerni Hamvas Béla gondolatait. A problémát az okozza, hogy az ebben a műben szereplő összegzés alapvetően érthetetlen a nagy vallási tradíciók valamilyen szintű ismerete nélkül. Bár matematikailag lehetséges, mégis kicsi az esélye, hogy aki magyarul olvas és elolvasta a Bibliát, a Koránt, a Tao Te Kinget, Buddha beszédeit, a Jóga szútrát, a Tibeti halottaskönyvet, Hérakleitosz töredékeit, stb. - az még sohasem találkozott Hamvas Béla szövegeivel.

Barátságos ajánlás keresztényeknek: Azt gondolom, hogy Hamvas Béla: Eksztázis c. esszéjét érdemes átolvasni és átgondolni azoknak a főként nyugati [római katolikus és protestáns] keresztényeknek, akikben felmerül a jógázás gondolata. A válasz megtalálásához kulcsok: a jóga ténylegesen jóga-e, vagy csak nyújtógyakorlatok – illetve azt, hogy ha a jóga egy „önműködő” technika, akkor az hova vezet.

Ezzel együtt pedig szeretném tisztelettel javasolni az ortodox kereszténység [megengedő módon: a görögkatolikus tanítások] megismerését, mert könnyen lehet, hogy ami miatt jógázni kívánnak, megtalálhatják teljeskörűen Patandzsali tanításán kívül – Jézus Krisztust követve is.

Details: Written by: Brátán János; Category: könyv; Published: 23 May 2022; Hits: 2438

Finkelstein, Norman G.: A Holokauszt-ipar – Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről, Kairosz Kiadó, Budapest, 2003

Norman G. Finkelstein könyve már címével is megbotránkoztatást kelthet mindenkiben: a legelső vád, ami az ember eszébe jut az antiszemitizmus és a holokauszt-tagadás vádja.

Pedig nem erről van szó. A szerző maga is zsidó ember, akinek a szülei holokauszt túlélők, és akinek a teljes családját megölték a náci Németországban. Amiről ő beszél az az, hogy mekkora ellentét van aközött, amit a sajtóban olvas – és amit és a történészek leírásából tud a náci holokausztról. Könyve a témaválasztás tekintetében zseniális – a téma okán viszont meglehetősen unalmas lehet azoknak, akik nem szeretik az olyan könyveket, amik tele vannak adatokkal, nevekkel [személyek és szervezetek] és rengeteg lábjegyzeti hivatkozással.

Definíciók

Finkelstein megértéséhez két alapvető definíciót kell tennünk [ahogy ő is tett], ugyanis ennek a tapasztalatnak a kettősségéből kiindulva megkülönböztet

• náci holokausztot, ami történelmi tény és nem csak zsidó áldozatai vannak [vegyük észre: kis „h”]; és
• Holokausztot, ami egy nagyon furcsa entitás.

Ez utóbbit két fontos jellegzetességgel ír le [210. o.]: „A Holokauszt egy teljesen egyedi történelmi esemény; 2. A Holokauszt a keresztények irracionális zsidógyűlöletének a betetőzése.” Az erre az elvekre épülő Holokauszt-ipar kifejezést pedig így definiálja:

„Holokauszt-iparnak nevezem azokat az egyéneket és intézményeket, amelyek a második világháború idején történt zsidó népirtást politikai és pénzügyi haszonszerzésre használják fel.” [207. o.]

A személyek elsődlegesen amerikai zsidó ügyvédek [bár talán Elie Wiesel neve fordul elő a legtöbbször], a szervezetek mindenféle zsidó jog- és érdekvédő szervezetek, a politikusok meg főként az USA és Izrael politikai elitje az, ami hajtja ezt az „ipart”.

Kettős mérce

Finkelstein álláspontja szerint a Holokauszt-ipar lényegében egy kettős mércét alkalmazó erkölcsi és érzelmi manipuláción alapuló történelemhamisítás. A legelső pont, amit szerintem érdemes megérteni – és a szerző is lényegében sarokpontnak használja ezt – az, hogy mi a különbség a náci holokauszt és a Holokauszt között. Ez utóbbi egyfajta egyediséggel bír: a Holokauszt-ipar által finanszírozott Holokauszt-oktatás állítása szerint soha nem történt még ilyen a történelemben, hogy mindenféle racionális ok nélkül ennyi embert elpusztítottak volna. A Holokauszt ezért egyedi és az áldozatok és a túlélőek – zsidó származásuk okán – szintén egyediek.

Történelmi és jogi szempontból ezzel több probléma is van.

• A történelemben a náci holokausztot megelőzően és azóta is történtek tudatos népirtások. [Ezeket a Holokauszt-ipar azért nem számítja ide, mert az áldozatai nem zsidók.]
• A náci holokauszt áldozatai voltak még: más politikai nézőponton álló [pl. kommunista, szocialista] emberek, cigányok, Jehova Tanúi, nyomorékok és fogyatékosok. [Ezeket a Holokauszt-ipar éppúgy nem számítja a sajátosan kialakított Holokausztjába, mert cáfolná a zsidóság egyediségéről szóló doktrínát.]
• Emberi jogi szempontból a zsidó nem különleges, vagy egyedi, hanem ugyanolyan ember, mint a többi.

A következmények pedig rettenetesek. A szerző idézi Nathan Glazert, aki szerint „a Holokauszt, amely »aláhúzza a zsidók különleges másságát«, egyúttal megadta a zsidóknak „a jogot arra, hogy magukat különösen fenyegetettnek érezzék, és a túlélésük érdekében bármilyen eszközt felhasználjanak.«” [56. o.] Ez a gondolkodásmód teszi lehetővé azt, hogy pl. a zsidó állam úgy bánjon a Levantén élő palesztinokkal, ahogy bánik. Finkelstein több példát is hoz arra, hogy mennyire hasonlít a második világháború rettenetében megélt helyzetre az, ahogy a palesztinok most nem jutnak a saját otthonukba, földjeikhez, munkába stb. Ha a náci holokauszt tanulságait végiggondolva, az abban előforduló szellemi törekvés embertelenségéből indulnánk ki, akkor ma inkább az Izrael által a palesztinokon elkövetett jogtalanságok ellen kellene fellépnünk.

Történelemhamisítás

Mivel a Holokauszt nem támasztható alá a náci holokauszt történelmi tényeiből és adataiból, más módszerhez folyamodtak. A Holokausztnak megfelelő gondolatokat olyan irodalmi alkotásokból – mintegy a történelmet meghamisítva teszik közzé –, mint Jerzy Kosinski: Painted Bird [Festett madár] c. könyve, Binjamin Wilkomirski: Fragments [Töredékek] c. könyve vagy Daniel Jonah Goldhagen: Hitler's Willing Executioners [Hitler készséges hóhérai], amiket Finkelstein – részben zsidó kritikusok nyomán – mítosztalanít. Számomra a legmegdöbbentőbb azonban egy elejtett megjegyzés volt a könyv 146. oldalán:

„A NATO bombázások alatt Hillary Clintont a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa a Schindler listájának jeleneteire emlékeztette. »Olyan emberek, akik Spielberg-filmekből tanulják a történelmet, ne akarják nekünk megmondani, hogy hogyan éljük az életünket« - vágott vissza keményen egy szerb ellenzéki.”

A kultúrharc egy sajátos mozzanatára mutat rá már ez a bekezdés is, amit a szerző a könyvében sokkal jobban kidomborít. Érdekesnek tartja, hogy Izrael Állam 1948-as megalapításától kezdve az 1967-es hatnapos háborúig nemigen érdekelte az amerikaiakat. [Akkor még „billegett” Izrael: a nyugati államokhoz kapcsolódik, vagy egyike lesz a szocialista úton járóknak.] Az 1967 utáni gyökeres fordulat a lelkiismeret kérdésében hozta össze a zsidó államot és az USA-t. Mivel azóta is folyamatosan van mivel elszámolnia az USA-nak is [vietnámi háború, iraki háború, dél-szláv háború, afganisztáni háború, stb.] - jól jön neki a Holokauszt, hiszen a más keresztények [főként német, de a világ/Európa keresztényei] által elkövetett bűnöket lelkesen meg lehet vallani és eltakarni a Holokauszttal a saját lelkiismeretlenségüket.

A Holokauszt-ipar történelemhamisítása egyik mozgatórugója az volt, hogy az áldozatok és a túlélők számát a lehető legmagasabbra tegye, hiszen ezzel is alá tudja támasztani az irreális kártérítési összegeket.. Egy idő után már azok is a náci németek áldozatai voltak, akik Németországból elmenekültek, mint kommunisták és fegyverrel harcoltak a Szovjetunió oldalán.

A Holokauszt-ipar működése

A Holokauszt-ipar gyakorlati működésének ekletáns példája Svájc megzsarolása. A svájci alvó számlák [amik a második világháború óta tranzakció nélkül állnak] ügyében vélelmeztek bizonyos körök zsidó vagyonokkal kapcsolatos visszaéléseket. Ezért kezdeményezték azt, hogy Svájc vizsgálja felül ezeket a számlákat [tételesen keresse meg, hogy mely számlákhoz nem nyúltak és nem azonosítható], és fizessen a mai áron kártérítést a túlélő zsidóknak.

Ezzel párhuzamosan egy „politikai atombombát” dobtak Svájcra, nevezetesen embargóval fenyegették meg őket arra az esetre, ha nem hajlandók ezekről a vagyonokról számot adni. A svájci elképzelés – elfogadva a kérés jogosságát – azt célozta, hogy a számlákat tételesen megvizsgálják és erről elkészítsenek egy jelentést, valamint ezzel párhuzamosan kártérítést fizessenek a tulajdonosoknak vagy örököseiknek.

A könyvvizsgálói jelentés eredményét meg sem várva megzsarolták a zsidó szervezetek Svájcot, aki 1,25 milliárd dollár kártérítési összeget utalt át a számukra. A végül mégis elvégzett könyvvizsgálat újabb 500 millió dollárjába került az országnak.

Finkelstein szerint a történetnek több furcsasága is van.

1.) A zsarolás miatt Svájc hamarabb [!!!] fizetett, mint a könyvvizsgálat lezárta volna az eredményeket. [Ezeket azért sürgették állítólag, mert a túlélők már idősek.]
2.) A zsarolásnál használt érv, hogy a legtöbb alvó számla itt Svájcban jelent meg a háború után, fő bűnösként kikiáltva a svájciakat még abban is, hogy mindösszesen csak 40.000 menekült zsidót fogadott be az ország. A szerző itt megemlíti, hogy az USA is nagyjából ilyen mértékű menekültet fogadott be és a második helyezett az alvó számlák tekintetében – és azóta senki sem kezdeményezte az USA-val szemben ugyanazt az eljárást, mint Svájccal szemben. Miért?
3.) A könyvvizsgálat megállapította, hogy annak ellenére, hogy a svájci törvények 10 évben határozzák meg a banki iratok iratőrzési kötelezettségét, meglepő módon megtalálták az 50-60 évvel korábbi adatokat. A svájciak nem tüntették el az adatokat.
4.) Nem bizonyítható a zsidó szervezetek egyöntetű állítása, miszerint az alvó számlák tulajdonosai mind zsidók voltak.
5.) Az átadott pénzek nagy részét a zsidó szervezetek visszatartották. Gyakorlatilag azokat a túlélőket és örökösöket is kisemmizték, akiknek járt volna ez a kártérítés. A benyújtott igényeknél az idős túlélőknél is három és fél éves fellebbezési időszakot vezettek be, aminek az lett a következménye, hogy többen elhunytak és az akcióban részt vevő zsidó szervezetek egyszerűen megtartották maguknak a kártérítési összegeket.

Összességében a szerző állítása nem kevesebb, mint a zsidó áldozatokon és a túlélőkön élősködő Holokauszt-ipar nemcsak inkorrekt módszerekkel „szedi be” a vélt kártérítést, de a valódi érintetteknek sokszor oda sem adja.

A könyvben számomra az egyik legzseniálisabb példa a németországi. Németország a második világháborút követően kártérítést fizetett a zsidóságnak. Azonban egy idő után úgy döntöttek a Holokauszt-ipar művelői, hogy újra elő lehet venni a németekkel szemben a Holokauszt kártyát. E szerint a németeknek még külön fizetniük kellett a kártérítésen túl a zsidók által elvégzett munkaszolgálat óráiért is… A demokratikus fordulat után a Holokauszt-ipar olyan országokat is megtámadott a könyv szerint, mint Lengyelország és Románia. Lengyelország esetében az egyik megfogalmazott vád az volt, hogy a zsidóság kisemmizésében a lengyel paraszt túlontúl együttműködő volt a náci német hatalommal. [Ez azért pikáns, szem előtt tartva azt, hogy Lengyelországot a náci németek és a kommunista szovjetek egymás között felosztották [Molotov-Ribbentrop paktum], és emlékeim szerint a második világháború Lengyelország német megszállásával vette kezdetét hivatalosan.]

Nem kívánt következmények

A Holokauszt-ipar által működtetett Holokauszt-oktatás célja elvileg az lenne, hogy a vészkorszak rettenetét és az ahhoz kapcsolódó antiszemitizmust mint negatívumot mutassa be. Finkelstein azonban rámutat, hogy a kettős mércék alkalmazása, valamint a náci holokauszt adatainak a manipulálása [történelemhamisítás] végeredményben épp az ellenkezőjét érik el: növelik a holokauszt-tagadók számát és a zsidósággal szembeni antiszemita érzéseket.

Details: Written by: Brátán János; Category: könyv; Published: 10 May 2022; Hits: 2633

Alan Sokal tréfája egészen bizonyosan kimeríti a hülye vicc fogalmát. Merthogy élből hülye az a vicc, amit magyarázni kell. A kacagás élményéhez vezető út kifejezetten hosszadalmas, majdnem 300 oldalon keresztül magyarázza el azt, hogy miért is tréfás az, ahogyan a posztmodernizmust kifigurázza.

De kezdjük talán az elején. 1996-ban Alan Sokal megjelentetett egy cikket "A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé" címmel a Social Text folyóiratban, amit - pechjükre - közöltek. A fizikus később leleplezte a paródiát, rámutatva arra, hogy a mainstream posztmodern szerzők természettudományos (főként fizikai és matematikai) szövegfelhasználása egy kicsit kétséges. Sőt, bizonyos tekintetben nevetséges.

A könyvben rámutat arra a két szerző, hogy milyen károkat okoz ez magának a bölcsészetnek és a társadalomtudománynak (na és a baloldalnak, de ez inkább már politikai ízlés kérdése), és milyen károkat okoz a közgondolkozásban is, hiszen a természettudomány időnként talán túlságos tekintélyét olyan mértékben próbálja megdönteni, hogy ezzel a legalapvetőbb funkcióját veszítheti el a kívülállók szemében. A természet objektív vizsgálata helyett - a tudományos leírások szubjektív olvasatai lesznek.

Ha mindenképpen konkretizálni szeretném a visszaélést, legegyszerűbben talán a racionális-irracionális szópárral tudnám bemutatni. A visszaélés lényege az is lehet (példákat hoz rá a könyv), hogy egy-egy matematikai kifejezést a kontextusából kiragadva jeleníti meg egy teljesen más közegben (mondjuk pszichológia), teljesen értelem nélkül. A racionális szám a matematikában annyit jelent, hogy az adott szám előállítható két egész szám értékeként, például 1/3. Az irracionális azt jelenti, hogy ez a tulajdonsága nincs meg, a legtipikusabb példája a pi (3,14....). Köznapi értelemben a racionális valami olyasmit jelent, hogy helyesen, az érvek mentén gondolkodót. Míg a racionalizmus a filozófiában igen konkrét filozófiai irányzatot jelöl. A posztmodern szövegek sokszor nem veszik figyelembe ezeket a jelentésbeli különbségeket, és valódi bizonyítás és valódi értelem nélkül használják a természettudományos kifejezéseket.

Maga a könyv szerintem zseniális, még akkor is, ha nehezen olvasható a sok matematikai/fizikai ismeret szükségszerű bevezetése miatt, és a sok-sok lábjegyzet miatt (ami nagyon sokszor nem átugorható), de véleményem szerint elengedhetetlen olvasmány azoknak, akik akár a posztmodernizmussal, mint jelenséggel, akár tudományfilozófiával/tudománytörténettel foglalkoznak.

Egy picit szeretném bemutatni - egy-két idézet erejéig - ezeket a visszaéléseket. Talán elég elrettentőek lesznek ahhoz, hogy újragondoljuk a tudományhoz és a tudomány értékeléséhez való viszonyunkat.

Jacques Lacan, pszichoanalitikus.
Ezt az ábrát [a Möbiusz-szalagot] tekinthetjük valamiféle lényegi inskripció alapjának az origóban, abban a csomóban, amely a beteget alkotja. Ez sokkal többet jelent, mint amire először gondolnának, hiszen kutathatunk az olyan felület után, amelyik ilyesfajta inskripció hordozója lehet. Talán látják, hogy a gömb, a teljességnek ez a régi szimbóluma alkalmatlan erre. A tórusz, a Klein-palack, az ún. cross-cut felület viszont kaphatnak ilyen vágást. És ez a diverzitás nagyon lényeges, mert sok mindent megmagyaráz az elmebetegség struktúrájáról. Ahogyan a beteget ezzel a fundamentális vágással lehet szimbolizálni, ugyanígy azt is meg lehet mutatni, hogy egy vágás a tóruszon megfelel a neurotikus betegségnek, a cross-cut felületen pedig egy másik mentális rendellenességnek. (Lacan, 1970, 192-193. oldal) [i. m., 35. o.]
Nem teljesen világos, hogy ezek a matematikai formák milyen értelemben kapcsolódnak a pszichoanalízishez, a betegség leírásához. (Magukat a geometriai függvényeket az idézetben található kereszthivatkozásokkal meg lehet hívni. Érdemes!)

Julia Kristeva, filozófus.

Az alábbi idézetben a szerzők próbálják meg megfejteni a meglehetősen furcsa szövegét. Íme:
Ebben a szövegrészben Kristeva megmutatja, hogy nem érti azokat a matematikai fogalmakat, amelyeket használ. Először is, a kiválasztási axiómából egyáltalán nem következik a „megkonstruálhatóságnak” bármiféle fogalma, hanem inkább ellenkezőleg, azt engedi meg, hogy bizonyos halmazok létezését állítsuk anélkül, hogy tudnánk, hogyan kell „megkonstruálni” őket (lásd korábban). Másodszor, Gödel pontosan az ellenkezőjét bizonyította annak, amit Kristeva állít, nevezetesen azt, hogy lehetetlen egy rendszer konzisztenciáját (non-contradiction) bizonyítani olyan eszközökkel, melyeket a rendszeren belül formalizáltunk. [i. m., 65. o.]
Hangsúlyozom: a két szerző fizikus, tehát pontosan tudják, hogy a fizikában és a matematikában mit jelentenek a Kristeva által átértelmezett fogalmak.

Luce Irigaray, feminista filozófus.

Egy igencsak széles ívűre sikeredet gondolatmenetet idéz a könyv:
Az emberi szubjektum identitását Freud munkássága a Spaltung-ban határozza meg, és ugyanezt a szót használják a nukleáris hasadásra is. Nietzsche is úgy észlelte énjét, mint egy atommagot, amelyik felrobbanással fenyeget. Einsteinnél pedig én úgy vélem a legfontosabb kérdés az, hogy amennyiben az elektromágneses egyensúlyba vissza nem térő gyorsulásokat és az ezekkel kapcsolatos érdeklődését tekintjük, úgy csak egyetlen reményt hagy meg számunkra, Istent. Igaz, Einstein hegedült: a zene segítette abban, hogy megőrizze személyes egyensúlyát. Ám mi mást ad számunkra az általános relativitás dicsőséges elmélete, mint atomerőműveket, valamint a testi tehetetlenségre, az élet eme szükséges feltételére vonatkozó kérdéseket? … (Irigaray 1993, 204-205. oldal) [i.m. 136-137. o.]
Talán azt gondolnánk, hogy viccel. De ehhez képest egy másik, nem a szerzőktől, hanem egy (Hayles) írja le a gondolatmenetet.
Azt, hogy a szilárdtest-mechanika privilegizált a folyadékmechanikával szemben, valamint azt, hogy a tudomány képtelen a turbulens áramlással boldogulni, [Irigaray] annak tulajdonítja, hogy a folyadékosságot a nőiességgel párosítják. Míg a férfi nemi szerv kiáll és merevedik, addig a női nyílásból menstruációs vér és hüvelyi váladék folyik. Bár alkalmasint a férfi is kibocsát folyadékot – például amikor az ondó távozik –, nemiségének ezen aspektusa nem kap hangsúlyt. A férfi szerv esetén a merevség számít, nem pedig a bűnrészesség a folyadékkibocsátásban. Ez az idealizáció megjelenik a matematikában is, ahol a folyadékot réteges síkoknak és egyéb módosult szilárd formáknak látjuk. Ugyanúgy, ahogy a nőt kiűzik a férficentrikus elméletekből és nyelvből, ahol csak nem-férfiként létezhet, a folyadékot is kiűzték a tudományból, és csak nem-szilárdként jelenhet meg. Ebből a nézőpontból persze nem meglepő, hogy a tudomány mindeddig képtelen volt a turbulencia sikeres modellezésére. A turbulens áramlás problémája megoldatlan marad, amíg a folyadékot (és a nőt) olyan módon kezelik, hogy az szükségképpen feldolgozatlan problémákat hagy maga után. (Hayles 1992, 17. oldal) [i.m. 140-141. o.]

A könyv szerzői viccesen annyit kérdeztek: vajon a Belgiumban született filozófus nem ismeri Brüsszel városának jelképét?

Bruno Latour, tudományszociológus

Einstein relativitáselméletének megértését segítő gondolatkísérlete sajátos átalakuláson megy át.
[Einsteinnek] rögeszméje, hogy az információt transzformációkon keresztül deformációk nélkül szállítsa; szenvedélye, hogy a beszámolókat pontosan összemérje; rettegett félelme, hogy a kiküldött megfigyelők becsaphatják, információt tartanak vissza, és olyan beszámolókat küldhetnek, melyek nem használhatók a tudásunk gyarapítására; vágya, hogy a delegált megfigyelőket fegyelmezze, és olyan alkatrészekké alakítsa őket, melyek semmi mást nem csinálnak, csak a mutatók és a rovátkát egybeesését figyelik… ([Latour] 22. oldal, kiemelés az eredetiben) [i.m., 161. o.]
Ez egy tipikusan olyan szöveg, amitől egy elsőéves egyetemista a haját tépi: hogy lehet egy gondolatkísérletet ilyen módon értelmezni?

Jean-François Lyotard, filozófus, szociológus és irodalmár.

Egy idézet tőle:
Ebből (és sok más) kutatásból merítjük azt a véleményt, hogy eltűnőben van a folytonos differenciálható függvény kiemelkedő szerepe a tudás és az előrejelzés paradigmájában. Az eldönthetetlenségek, az ellenőrzés pontosságának határai, a kvantumok, a nem teljes információk konfliktusa, a „törtobjektumok” ["fracta"], a katasztrófák és a gyakorlati paradoxonok iránt érdeklődő posztmodern tudomány önmaga fejlődését diszkontinuusként, katasztrofikusként, nem rektifikálhatóként, paradox jellegűként teoretizálja. A posztmodern tudomány megváltoztatja a tudás szó értelmét, s megmondja, miként történhet meg ez a változás. Nem az ismeretet állítja elő, hanem az ismeretlent. S egy olyan legitimációs modellt sugall, amely semmiképpen sem a legjobb teljesítményé, hanem a paralógiaként érett differenciáé. (Lyotard 1984, 60. oldal [Magyar kiadás: 128-129. oldal]) [i.m. 170. o.]
A "folytonos differenciálható függvény kiemelkedő szerepe" blődség. Vannak olyan problémák, amikhez ez kell - s vannak, amikhez nem. A második mondatban halmozott idegen szavak nem is egyetlen tudományterületet érintenek, értelmezhetetlen lesz. S ha így állunk a kérdéshez, bizony én is így látom: megváltozik a tudás szó értelme, olvasat, vélemény és végeredményben vicc válik belőle.

Jean Baudrillard, filozófus

Még a teológiát is érintő bekezdés pontos értelmét még nem igazán sikerült megfejtenem:
A legmegdöbbentőbb az, hogy a két hipotézis, azaz a puszta háború s a valós idő apokalipszise, illetve a virtuális diadala a valós felett, egyidőben válik valósággá, ugyanabban a tér-időben, mindegyikük a másikat üldözve szakadatlanul. Ez annak a jele, hogy az esemény tere egy sokszoros törésmutatójú hipertérré változott, és hogy a háború tere egyértelműen nemeuklideszivé vált. (Baudrillard 1995, 50. oldal, kiemelés az eredetiben) [i.m. 182. o.]
A szerzők szerint Baudrillard itt az Öbölháborúról ír. Csak nem igazán érthető, hogy mit. Nem világos, hogy a történelem egyik eseménye hogyan válik a geometria egyik fogalmával leírhatóvá. S ugyanígy érthetetlen a gondolati párhuzam a relativitás-elmélettel. A "sokszoros törésmutatójú hipertér" a természettudományban értelmezhetetlen fogalom. A szerzők felvetik, hogy talán metafora az egész mondat.

Paul Virilio építész, várostervező

Ebben az idézetben igen sajátos módon közelíti meg az optikát, a fénytant:
Az anyag közvetlen áteresztőképességének ezen elmozdulása elsősorban… annak köszönhető, hogy a hullámoptika hatékony használatba lépett a klasszikus geometriai optika mellett. Ahogyan az euklideszi geometria mellett ott találjuk a nemeuklideszi, topológiai geometriát, úgy a kameralencsék és a távcsövek geometriájának passzív optikáját az optoelektronikus hullámok teletopológiájának aktív optikája kíséri.
… A hagyományos kronológiát – jövő, jelen, múlt – a KRONOSZKÓPIA váltotta fel – alulexponált, exponált, túlexponált. Az IDŐ intervallumát (pozitív jel) és a TÉR intervallumát (negatív jel, ugyanazzal a névvel, mint ami a film felirati felületének neve) csak a FÉNY írja fel, az a harmadik intervallum, amelynek a zéró jel abszolút sebességet jelent.
Ezért a fotólemez expozíciós ideje pusztán annyi, hogy az idő (téridő) exponálja a fényérzékeny anyagot a sebesség fényének, azaz végülis a fotonhordozó hullámok frekvenciájának. (Virilio 1989, 129. oldal; Virilio 1990, 108-109. oldal, kiemelés az eredetiben) [i.m. 210-211. o.]
A szerzők szerint ez egyszerűen dobálózás tudományos és saját maga által kreált (kronoszkópia, teletopológia) szavakkal különösebb értelem nélkül.

Talán itt be is fejezem a posztmodern értelmiségiek idézését, elegendő ízelítőt kaphatott mindenki ahhoz, hogy elolvassa - vagy elkerülje - ezt a könyvet.

Details: Written by: Brátán János; Category: könyv; Published: 26 April 2022; Hits: 2411

E könyv elolvasásának (inkább újra kézbevételének, majd 30 évvel ezelőtt már olvastam) az elsődleges oka Németh Sándor egyik prédikációja volt, ahogy folyamatosan az atyaságról beszélt. Aztán mivel „szembe jött” a könyv a könyvtárban, hát belecsaptunk a lecsóba.

A szerzőről talán annyit, hogy ő a pünkösdi-karizmatikus mozgalom egyik legjelentősebb (ha nem a legjelentősebb) tanítója. Ebbe a szerepbe tudomásom szerint úgy csöppent, hogy a világháború után (mikor maga is megtért) szembesült azzal, hogy az ébredési mozgalomban tevékenykedő ún. tanítványág mozgalom nem működik a legszerencsésebben, ugyanis tökéletesen jó munkát végez a „frontvonalon”, nem keresztények megszólításában és térítésében, azonban a frissen megtértek tanítják a még frissebben megtérteket, amiből bődületes problémák adódnak. Derek Prince ezt a hiányosságot próbálta meg felszámolni, úgy gondolom elég jól: egész életét lényegében ennek a szolgálatnak rendelte alá könyveivel, kazettáival.

Ez a könyv lényegében egy hat tanulmányt magában foglaló tanulmánykötet.

Az Atyaság tanulmánya a mára elhasználódott „fehér, keresztény, férfi” (na jó, nem feltétlen fehér) fogalmát tölti meg pozitív tartalommal.

A házasság szövetség kiemelkedően a legjobb része ennek a munkának. Értelmezésem szerint ezt azért még tovább kell finomítani az egyéni helyzethez és látásmódhoz mérten is, de alapvetően jónak tartom azt a szemléletet, ami a házasságot nem jogi vagy vallási kategóriaként írja le, hanem alapvetően szövetségként – három fél között!

Az életcél és A megbocsátás tanulmányok picit túlírt, túliskolázott prédikációknak tűntek. Alaptanításukkal azonban teljes mértékben egyet értek. Ide kívánkozik még, hogy talán ezeknél a tanulmányoknál ötlött szemet leginkább az, hogy DP egy ma már annyira nem kedvelt munkamódszert alkalmaz: a deduktív tanulmányozást. Neki van egy látása az adott témáról és ezt bibliaversekkel támogatja meg. (Ez egyébként még erősebben látszik egy másik jelentős és kvázi-dogmatikai kötetében, A kereszténység hat alaptanításában is.)

A bővölködő élet és A böjt tanulmányokat bizonyos értelemben félreérthetőnek, félreélhetőnek látom. Sajnos van egy olyan alapzöngéje – talán épp Izraelhez illetve az Izraelnek adott ígéretek közelebbi önátvitele kapcsán –, mintha Isten evilági örömökkel kívánt volna ellátni minket.

A bővölködő élet kapcsán kifejezetten károsnak tartom az ún. teljes evangéliumot, azaz ami evilági jólétet, benne foglalva anyagi jóléltet és egészsége ígér az olvasóknak. Szerintem aki szegény és beteg, annak is szól az evangélium. Sajnos azokban a karizmatikus körökben, ahol ezt túltolják, sajátos következményei lesznek: aki beteg vagy szegény, az megbélyegzett lesz. Hiszen Isten „áldásának” hiánya azt bizonyítja, hogy vagy bűn van az életében, vagy átok alatt van, vagy démonok szállták meg, vagy nincs elég hite. Ez pedig űbergáz.

A böjt kapcsán fő problémám az – egyetértve a spirituális célok pontos kifejtésével –, hogy valahogy az az érzésem, mintha a böjt valamiféle isteni kéz csavargatása lenne. Szerintem praktikusabb és célravezetőbb az egyházi gyakorlatban is meglevő közösségi böjtök alapján elindulni ebbe az irányba. Egyrészt még annyira sem drasztikusak fizikailag, ahogy azt a szerző leírja. Másrészt közösségiek, így aztán megtanulhatjuk az individualizmus-mentességet, hogy később valódi, Isten akarata szerinti célokért böjtölhessünk.

Kinek ajánlhatom ezt a kötetet? Ha egyáltalán kézbe kerül (ma már nehéz hozzáférni), elsődlegesen karizmatikus olvasók forgathatják haszonnal. Általánosságban azonban a házasság-szövetségről szóló tanulmányát külön könyvben is kiadták, és az hozzáférhető – no, ezt mindannyiunknak!

Details: Written by: Brátán János; Category: könyv; Published: 24 April 2022; Hits: 1962

Alekszandr Szolzsenyicin: Orosznak lenni – vagy nem lenni? c. művét Kiss Ilona válogatta (és javarészt ő fordította), ami a Nobel-díjas író beszédeiből, esszéiből és cikkeiből nyújt egy rövid válogatást.

Aki nem ismeri Szolzsenyicin életművét – én sem! – nehezen tudja megítélni azt, hogy ez a válogatás mennyire jó és mennyire jellemző. Azt azonban igen, hogy a kiválogatott munkák mindegyike értékes és meglepő gondolatokat tartalmaznak tőle.

A gyűjtemény öt részből áll, ezek pedig két-két művet tartalmaznak.

Az első rész – Járom és szabadság – alapvetően arra a kérdésre ad választ, hogy leképezi-e a akár a szocialista, akár a kapitalista társadalom az igazságot. (Pláne: a nagybetűs igazságot.) Miközben a „Hazugság nélkül élni!” felhívása a szovjet polgárokat szólítja fel arra, hogy a szocialista rendszert fenntartó hazugság fenntartásában ne vegyenek részt, addig „A szabadság elsekélyesedése” a kapitalista rendszer bírálata.

A második – A Nyugat szelleme – rész arra mutat rá, hogy a látszólagos cselekvési szabadságot meghagyó nyugati társadalom milyen önellentmondásokkal küzd. A „Nyitott szemmel” c. londoni rádióbeszéde arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyugati szemlélők nem értik a szocialista társadalmi berendezkedést, ha abban pozitívumot látnak. „Nincs a szocializmusról még egységes, elfogadott pontos definíció sem, csupán körvonalazatlan, szivárványos elképzelés arról, hogy ez valami jó és nemes, így aztán két szocialista, egymást közt beszélgetve, akár egészen különböző dolgokat is érhet alatta. És bármelyik újsütetű afrikai diktátor ellentmondásmentesen szocialistának nyilváníthatja magát. A szocializmusban nincs logika, mert a szocializmus csupán heves érzelmi viszony, szekularizált vallás, és senki nem tartja szükségesnek, hogy csak egyszer is figyelmesen végigolvassa és megértse a korábbi prófétákat. Könyveikről hallomásból ítélnek, következtetéseiket készpénznek veszik. A szocializmus védőbástyája a szenvedélyes irracionalizmus, a kritika számára sebezhetetlen, elemzésnek nem vethető alá.” 36-37. o. Harvardi beszédében - „Meghasadó modern világ” - azt mutatja be, hogy a nyugati társadalmi fejlődés a humanizmus álcájában alapvetően a materialista fejlődésre helyezi a hangsúlyt, és elfelejtette azt, hogy az ember szellemi lény is.

A harmadik rész címe: Művészet és modernitás. Ez egyrészt a Nobel-díj átadása alkalmával elmondott beszédét és egy másik beszédet, „Dallam a semmi húrjain” címet viseli. Ezekben is főként az igazság és a hazugság kérdését járja körül és rámutat arra, hogy a művészet nem kell, hogy kiszolgálja a regnáló politikai rendszert, hanem az igazság mellé kellene állnia még akkor is, ha ez egzisztenciális hátrányt jelent.

Számomra a legérdekesebb rész a negyedik volt: Vallás és hagyomány címet viseli. Ez két beszédet tartalmaz, elsőként a Londonban elhangzott Templeton-előadás „Elfeledett Isten” címmel, másodikként pedig az Eton College-ban elhangzott „Szenvedés és istenkeresés”. Szolzsenyicin ortodox keresztényként rögtön az első előadás felhangjaként megfogalmazza azt, hogy mi a baj a világgal: „Ha az egész XX. század fő vonását kellene tömören megneveznem, arra sem találnék pontosabb és tartalmasabb kifejezést, mint hogy »Az emberek elfeledték Istent.«.” (105. o.) A Jó és Rossz fogalmait kigúnyoló megközelítés nem véletlenül vezetett el a II. világháború borzalmaihoz és a XX. századi diktatúrák kegyetlenkedéseihez. Szerinte azonban nem csak ez a baj, hanem az, hogy lényegében hozzá is szoktunk a relativizáláshoz, és már nem keressük a valódi értékeket (nem küzdünk ellene), csak tudomásul vesszük az ebben megjelenő tragédiát. „És újra csak azt látjuk, az egyetemes folyamatok végkimenetele azonos, a nyugati és keleti következmények egybeesnek, és megint csak ugyanazon ok folytán: az emberek elfeledték Istent.” (113. o.)

A „Szenvedés és istenkeresés” c. előadásában diákoknak mutatja be a kommunizmus vallásellenességét és azt is, hogy lényegében a szekularizáció standarddá válásával Nyugaton is elérték azt, hogy az alapvető emberi normák feledésbe merüljenek: „A Nyugat nem képes megvívni a szó háborúját a Kelet ellen, mert nem ismerheti el, hogy létezik a világon egy bizonyos Jó és egy bizonyos Rossz – még kiejteni is szégyellik e szavakat. A »hidegháború« bélyegét a kommunisták ragasztották rá. A Nyugat soha semmiféle háborút nem vívott, mert nem képes rá. Mert aki túlságosan egyértelműen, túlságosan direkt módon és világosan fejezi ki eszméit, azt azonnal mindenfelől támadják: »Félre az útból, hallgasson el! Megronthatja a kapcsolatokat!« Nem felejthetjük el azt sem, hogy a demokráciát szavakkal megvédeni kétszáz évvel ezelőtt könnyebb volt. A demokrácia akkor a személyes felelősség magas szintjén állt. Mindennek az alapja az volt, hogy az emberek tudták, meddig terjednek saját határaik, tisztában voltak Isten előtti felelősségükkel. Mostanra Isten képe homályba borult, elfordultunk tőle. Csak azt hallani mindenfelé: »Az én jogaim«, »a mi jogain«.” (127. o.)

Az utolsó, leghosszabb rész a „Szovjet történelem, orosz távlat” címet viseli, alapvetően politikai kérdésekkel foglalkozik. Ennek első műve, a „Levél a Szovjetunió vezéreihez” egy őszinte átgondolása annak a helyzetnek, amit Szolzsenyicin 1973-ban látott. (Nem csodálom, hogy kitiltották a Szovjetunióból.) Az „Oroszország az összeomlás felé” c. esszéjének részletei pedig annyira aktuálpolitikaiak is, hogy inkább nem értékelem.

Összességében úgy látom, hogy akit érdekel a 20. századi történelem és a vallási-filozófiai útkeresés, azok számára érdekes olvasmányok lehetnek ezek a beszédek és esszék, mert egy olyan „harmadik utas” megoldást kínálnak a szocializmus és a kapitalizmus „féligazságai” mellett, amit akár egyénileg is meg lehet valósítani.

Főmenü

Hamvas Béla: Eksztázis