Home

Hamvas Béla: Eksztázis c. esszéjét élete utolsó, tiszapalkonyai szakaszában írta meg. Ez alapján jó okunk van sejteni, hogy ez már az érett [ha nem a túlérett] Hamvas. Az esszé jelentőségét a Medio Kiadó kiemelten fontosnak tartotta, hiszen a Mérték füzetsorozatának felütő, első köteteként jelentette meg. Ehhez kapcsolódóan talán nem fölösleges megjegyeznünk: mindjárt az esszé első bekezdésében ezt olvashatjuk:

„Mérték nélkül nincs törvény, nincs közösségi rend, nincs erkölcs és nincs tudás.” [5. o.]

De mi az a törvény, közösségi rend, erkölcs és tudás, amibe Hamvas be akar minket vezetni? Egyáltalán: hogyan tudjuk értékelni ezt a kiforrott művét Hamvas Bélának?

Az alapvető nehézséget megítélésem szerint az okozza, hogy az életmű ismerete nélkül bár elolvasható és többé-kevésbé érthető is ez a szöveg, azonban ha nem ugyanazokat a szövegeket olvastuk, mint Hamvas Béla, jó eséllyel félreértjük ezt a művet és a teljes életművet is. Ahhoz, hogy megértsük, miről is esik itt szó, talán legelőször az [emberi] igazságtalansággal kell szembenéznünk. Az életben elszenvedett igazságtalanságok valahol kiegyenlítés után kiáltanak. Az emberiség történelme során sokféle módot dolgozott ki ennek a problémának az áthidalására, de a nagy világvallások nyugati és keleti tradíciói alapvetően kétféle megközelítést mutattak be az [emberi] igazságtalanság kiegyenlítésére.

A nyugati, ábrahámi vallások alapértelmezés szerint „egymenetes” életben gondolkoznak. A [szélesebb értelemben vett] Nyugaton élő emberek számára valami olyasmi adatott meg hagyományként, hogy az életét egyszer éli meg, az embernek halála után számot kell adnia az életében elkövetett igazságtalanságokért – és itt várhatja a vele szemben elkövetett igazságtalanságok kiegyenlítését, valamint a jutalmat a jó cselekedeteiért. [Nagyon leegyszerűsítve lényegében ez a mennyország-pokol kettősségének oka és célja.]

Ezzel szemben a keleti vallások [főként a hinduizmus és buddhizmus] inkább a karma törvényének és a reinkarnációnak a működési mechanizmusán keresztül látja kiegyenlítve az emberi életek igazságtalanságát. Mivel a karma – mintegy törvényszerűségként – jutalmaz és büntet, az ember nem [csak] egy transzcendens túlvilági számonkéréssel kell, hogy szembenézzen, hanem a „többmenetes élet” egyfajta nemesedési iskolaként is felfogható, amiben az előrehaladást segítik a spirituális keresők számára a nehézségek. [Ez is csupán nagyon leegyszerűsítve igaz ebben a formában!]

Úgy tűnik, érdemes átgondolni azt is, hogy ezek csupán felszínen megjelenő különbségek [azaz exoterikus különbségekből fakadnak-e], vagy lényegi különbségek [azaz a nyugati és a keleti spiritualitás ezoterikus szintjén is megmaradó különbségek]. Bár könnyű abba a hibába esni, hogy a külső szemléletet tartsa szem előtt az ember és ne a „belbecs” szempontjából ítéljen, mégis lehetséges olyan válasz is, hogy ezek lényeges különbségek a nyugati és a keleti tradíciók között, méghozzá annyira lényegesek, hogy fel sem oldhatók ellentétként. [Értelemszerűen mind a keresztény, mind a muszlim és zsidó ezotériában megjelenhetnek a szinkrézis/szintézis irányába mutató törekvések [Eckhart mester, szúfi, kabbala], de koránt sem biztos, hogy ezek a helyes feloldásai ennek a dilemmának.]

Összefoglalva tehát ezt a dilemmát, a nyugati és keleti tradíciói közötti különbség

a.] ezoterikus szinten sem oldható fel; vagy
b.] ezoterikus szinten megoldható egyfajta szintézis.

Ha a.] esettel van dolgunk, akkor Hamvas koncepciója akkor és csak akkor igaz, ha feladjuk az ábrahámi vallások [főként a Teremtő argumentumát erőteljesen valló] iránymutatását. Ha viszont b] esettel, úgy a szintézis során három szélsőséges eset rakható össze: vagy az egyik – vagy a másik tradíció gondolati rendszerének való alárendelése az Őshagyomány megragadásának reményében, vagy egy hagyományválogató patchwork, egy adott szempont szerinti válogatás a hagyományok kijelentéseiből egy adott [de esetleg fel nem ismert] prekoncepció függvényében. [Megjegyzésként: alapvetően ez a kérdés vizsgálandó meg az oly népszerű „Szabad-e a keresztényeknek jógázni?” kérdésre adandó válaszhoz.]

Megítélésem szerint Hamvas Béla alapvetően a keleti tradicionalitást képviseli, szemléletmódja sok és idegen a nyugati tradícióban nevelkedő olvasó számára. Az eksztázis – mint elérendő állapot – és az oda vezető útként alkalmazandó eksztázis-technika – mint gyakorlat – alapvetően az ind világnézettel kompatibilis még akkor is, ha más tradíciók egyes kijelentései, illetve ha – látszólag - a tradíciók bizonyos szempontú „olvasata” is ugyanabba az irányba visznek bennünket.

De mi az eksztázis? „Eksztázis annyit jelent, mint kívül lenni. Az ember kívül van a nyugtalan szétszórtságon, és kilépett a residuumokból oly nehezen felbontható csomóvá összenőtt énjéből, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja. Kívül van a külső világban való tévelygésen és az értelmetlen körforgáson. Az eksztázis iránya nem követi a természet körforgását, hanem abból merőlegesen kiáll.” [15. o.] [„residuum” - maradék, maradvány, üledék]

És mi nem eksztázis? „A narkózis mesterséges önkívület… Ennek a beavatáshoz semmi köze, mert nem mámor, hanem ájultság.” [15. o.]

Az eksztázisnak tehát két „ösvénye” van: a felfelé emelkedő szakrális eksztázis és a lefelé vivő, infernális ájultság. [Önmagában tehát az, hogy eksztatikus állapotban vagyok, nem jelenti azt, hogy közelebb kerültem a realizációhoz, megvalósításhoz.]

Hamvas Béla alapgondolatát egy zenei hasonlattal nyitja meg: az emberiség alapproblémája a hangoltság hiánya. Ahogy észre lehet venni azonnal, ha egy zenekar valamelyik hangszere nem az alaphanghoz igazodik, ugyanúgy észre lehet venni azt, hogy az ember nem az őseredeti állapotban van. [Ez az ábrahámi vallások szókészlete alapján a bűn állapota, kicsit kibontva azt jelenti, hogy metafizikai tekintetben az ember elválasztva születik és él Istentől.] Hamvas még a kinyilatkoztatás fogalmát is használja, de lényegében nem az ábrahámi vallások értelmében [Biblia, Korán – illetve Jézus Krisztus], hanem az őseredeti állapothoz való hangoltságot érti alatta, ami a létforgatagból [szamszára] való kilépés lehetőségét valósítja meg azáltal, hogy megszünteti az életéhséget/sóvárgást.

Az état primordial állapotában levő ember ezt a helyzetet vagy felismeri, vagy nem. Az első állapotot hívja a keleti hagyomány nyomán vidjának [éberségnek, felébredtségnek], míg a második, szétszórt, nyugtalan létállapotot avidjának [alvajárásnak]. [A kereszténység szóhasználata szerint e kettő állapotot a vidjá állapotába átváltó mozzanata a metanoia [megtérés/bűnbánat tartás].]

A vidja állapotában levő ember számára lehetővé válik a valódi megélés. „A realizálás hasonlít a morálhoz, mert ahhoz, hogy valaki erkölcsösen éljen, nem ismeretekre van szüksége, hanem elhatározásra.” [12. o.] Ez lényegében nem jelent mást, mint azt, hogy a realizáció egyfajta elkötelezettséget, törekvést kíván meg a realizálótól. A különféle vallási tradíciókat idézve utalásokat tesz arra, hogy ez lényegében minden hagyományban létező és érvényes megközelítési mód. Azonban arra is rámutat, hogy „[a]z éberség realizálása technikai eljárás. Az eksztázis-technika eljárása.” [15. o.] Ez az eksztázis-technika azonban nem önmagában létezik, hanem egy fokozatos felemelkedés része:

„A tao, az alkímia és az eksztázis-technika a brahmani beavatás egy-egy lépcsője.” [54. o.]

A tao és az alkímia itt nincs kibontva, így azzal ki kell egészíteni hogy értelemszerűen Hamvas ezekre mint spirituális megvalósítási lépésekre tekint és nem a vallástörténet egy sajátos állomását kell az elsőben, a másodikban pedig a kémia elődjeként is bemutatott „aranycsinálást” érteni. A tao felismerése az „ősi rend” létezésének felismerésében és a nem-cselekvés [vu vei] van, míg az alkímia célja a különféle konkrét metallurgiai átalakulásokkal mintegy igazolni azt, hogy az a szellemi valóságban is megvalósuló „arany emberré” alakulás lesz. A cél tehát metafizikai.

A tao és az alkímia lépcsőin túlhaladó realizáció az eksztázis-technika során újabb lépcsőkkel találkozik.

„Az eksztázis-technika első lépcsőjén az ember felismer, hogy a tudat összes kondícióit fel kell számolnia és a nem kondicionált tudatot kell realizálnia, meg kell tudnia, hogy minden tárgy, amit lát, hall, tapint és tapasztal, saját zavarainak kivetítése, és első dolga megtudni, hogy a dolgoknak és a tárgyaknak nincs tartalma és nincs lényege, és üresek, csupán álmaitól befolyásolt tudatának látomásai, káprázat, és ezt a kivetítést meg kell szüntetnie, vagyis minden befolyáson túl levő nem-kondicionált tudatot kell megvalósítania. Mert nemcsak a tárgyak és a dolgok üresek. Az érzékelés is üres.” [23-24. o.]

Az üres, tükörsima tudat az, ami lehetővé teszi azt, hogy a valóságot három lépésben realizáljuk. Sankara nyomán ez:

• „a helyzetet amelyben vagyok, a maga teljességében tudatomban megszilárdítom” [26-27. o.]
• „ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben valóságnak tekintek… Minden üres. Ez a második lépés.” [27. o.]
• „helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom a dolgokat és a tudatomat … tudva, hogy ez az egész káprázat érvénytelen.” [27. o.]

Ez a három lépés lényegében azt a részcélt szolgálja, hogy a szétszórtságon kívül, a megvalósított egységen pedig belül legyek. Hamvas itt elsődlegesen a zen irányába terelgeti az olvasóit. Egyrészt rámutat arra, hogy a fenti lépések megvalósítása a szatoriban [kb. bepillantás a valódi természetbe] valósul meg, másrészt felhívja arra is a figyelmet, hogy nincs tanítás – csak gyakorlat van. [Összehasonlítva ezt az ortodox kereszténység alapgondolatával azt láthatjuk, hogy ennek a keleti keresztény megközelítésnek a fő hangsúlya a helyes tan [ortodoxa] és a helyes cselekvés [ortoprakszis] egységén van. Persze fel lehet vetni a kérdést, hogy ez csupán exoterikus különbség-e, vagy lényegi különbség az ábrahámi és keleti vallások megközelítése okán.]

Lényegében itt jutunk el három lényeges következményre/felismerésre a beavatást illetően.

1.] A beavatás mindig az alapálláshoz való visszatérés.
2.] A beavatás mindig realizáció és nem elméleti tudás.
3.] A beavatás természete mindig metafizikai/vallásos.

A különféle vallási hagyományokat áttekintve Hamvas megállapítja, hogy

„Egyetlen rendszer van, amely az eksztázis-technikát az első lépésétől a befejezésig folyamatosan leírja… Patandzsali jóga-szútraja folyamatos, zárt, rendszeres tudás – és téveszthetetlen.” [38. o.]

[Talán itt a válasz arra a kérdésre, hogy „Szabad-e a kereszténynek jógázni?”]

Az eksztázis-gyakorlat elsősorban negatív, rombol, hiszen felszabadítani akarja azt az alapállást, ami – e tanítás szerint – minden emberben benne van. A terhelt tudat az, ami elfedi ennek a felismerését és a realizálás lehetőségét. Továbbmenve azonban a jógában teljesen új szemlélethez jut a jógi[ni]: nem érzékel, hanem azonosítja magát az érzékeléssel. Nem anyagot lát, hanem anyagtalan erősugárzást. [Vö. talán a nem teremtett Fény tanításával Palamasznál.]

Hamvas azt is leírja, hogy

„Ha az eksztázis sugallat, vagy ihlet, minden előzmény nélküli hirtelen felvillanás és nem tudatos fegyelem eredménye, sehová sem vezet.” [42. o.]

Tehát megint azzal szembesíti az olvasóit, hogy ez az út csak az elkötelezettek útja. A folyamatos, elkötelezett meditáció az alapja annak, hogy valódi ismerethez jusson a gyakorló. Ebben a jógi[ni]nek három nagy, egymásra épülő fokozatú objektuma van, amin meditálhat:

• az Én,
• az Isten, és
• a semmi.

Az avidja állapotú létforgatagban bolyongás helyett tudatosan kell ezt a három objektumot megteremtenie magának. Ezzel azt is eléri, hogy a véletlent elutasítja [merthogy az önmaga számára megalkotott világ így már semmilyen összetevője szempontjából nem nevezhető véletlennek]. A tudatos és éber projekció [kivetítés] az eksztázisra mutat. Kilépés mindenből – így önmagunkból [az énemből] is. Mivel a meditációban maga a projekció is üres, eljuthatunk a mindenből teljes kilépés állapotába.

„Eksztázis annyit is jelent, mint az élet átlagos hőfokával és feszültségével nem megelégedni és azt tudatosan a felső fokig [szamádhi] emelni. A forrpont realizálása pedig nem más, mint az état primordiálnak [status absolutus] helyreállítása. Ebben a primordiális tudat-állásban minden üres. Nincs objektum. Nincs rezdülés. Ez a tükörsima kedély. A kinyilatkoztatásra való hangoltság nem is lehet más, minthogy a tudat önmagában minden tárgy képét felszívja, és nem tart meg mást, mint a legfelsőbb fokra emelt érzékenységet. Nincs mit kivetíteni. A látás megszűnik és a nemlátás az, amely a látást tanítja. Az ember az alapállásra visszatér. Nem történik semmi. Nincs tanítás, nincs megfordulás, nincs megtérés, nincs megszabadulás.” [47. o.]

Az alapálláshoz való teljes visszatérés teszi lehetővé az ember számára, hogy a valódi tudást megismerje és igaz életet éljen. Minden eksztázis-technika lényegében ezt a célt hivatott elérni. A három nagy lépcsőfok [tao, alkímia és eksztázis-technika] a közös realizációs célt mutatja, ezek közül az eksztázis-technika az, ami a leginkább kidolgozott és realizálható [Hamvas szerint]. S ebben kell a valódi énjét megvalósítania. [53. o.] Tulajdonképpeni cél az, hogy az ember az őseredetiben megjelenő [ábrahámi vallások szóhasználatával: bűnbeesés előtti] igaz embert valósítsa meg. Ehhez tulajdonképpen nem kell mást tennie – egyszerűen fogalmazva –, mint ahogy Hamvas Béla ezt az esszé utolsó mondatában is papírra vetette:

„Az igazságról való tudás személyes feltételét kell megszerezni.” [55. o.]

Összegzésül: Hamvas Béla: Eksztázis c. esszéje csalóka cél lehet azoknak, akik szeretnék megismerni Hamvas Béla gondolatait. A problémát az okozza, hogy az ebben a műben szereplő összegzés alapvetően érthetetlen a nagy vallási tradíciók valamilyen szintű ismerete nélkül. Bár matematikailag lehetséges, mégis kicsi az esélye, hogy aki magyarul olvas és elolvasta a Bibliát, a Koránt, a Tao Te Kinget, Buddha beszédeit, a Jóga szútrát, a Tibeti halottaskönyvet, Hérakleitosz töredékeit, stb. - az még sohasem találkozott Hamvas Béla szövegeivel.

Barátságos ajánlás keresztényeknek: Azt gondolom, hogy Hamvas Béla: Eksztázis c. esszéjét érdemes átolvasni és átgondolni azoknak a főként nyugati [római katolikus és protestáns] keresztényeknek, akikben felmerül a jógázás gondolata. A válasz megtalálásához kulcsok: a jóga ténylegesen jóga-e, vagy csak nyújtógyakorlatok – illetve azt, hogy ha a jóga egy „önműködő” technika, akkor az hova vezet.

Ezzel együtt pedig szeretném tisztelettel javasolni az ortodox kereszténység [megengedő módon: a görögkatolikus tanítások] megismerését, mert könnyen lehet, hogy ami miatt jógázni kívánnak, megtalálhatják teljeskörűen Patandzsali tanításán kívül – Jézus Krisztust követve is.