Először is bocsánat mindenkitől! Ezt a szöveget még 1996. tavaszán írtam másodéves teológus hallgató koromban. Kéretik ennek megfelelően olvasni!]
Korunk egyházainak társadalomban betöltött szerepét általában szociológiai vagy politikai szempontból szokták vizsgálni, s ezek az elemzések sokszor megelégednek az elmúlt néhány év, esetleg évtized fejlődésének a felvázolásával. Ha a gyökerekig leásunk, sokkal hitelesebb lesz az általunk kialakított kép.
Az európai fejlődés korlátai - A római örökség
A Római Birodalom romjain felépülő Európa fejlődését a római örökség határozta meg. A világhatalom bűvölete, a Római Birodalom újra felállításának eszméje Nagy Károly Frank Birodalmától kezdve napjaink Egyesült Európájáig kísértő vízió az európai történelemben. Az európai államok jogrendjének az alapja a római jog, amelynek rendező elve a tulajdon védelme. Sajátos fintora a történelmi fejlődésnek, hogy a sokáig egyeduralkodó kereszténység a Szentírásból tudhatott volna egy másik alternatíváról, hiszen a mózesi jogrend az embert és az ember védelmét helyezte a középpontba. Az örökség harmadik, el nem hanyagolható része Róma kultúrája, gondoljunk csak az írásbeliségre.
Az egyházak társadalmi szerepét vizsgálva azonban ezeknél sokkal fontosabb szempont Róma vallási öröksége, a politikával átitatott vallás. Külsőségeket tekintve elég, ha csak a pápa Pontifex Maximus címére, vagy a Nap nagy napjának, a vasárnapnak a megünneplésére, vagy a Nap születésének és Jézus Krisztus születésének karácsonynapi összemosására utalok - amelyek minden bibliai alapot nélkülöznek. E lépéseknek az volt a célja, hogy harmonikus módon foglalja egybe, egyetlen közös intézmény keretébe - a kereszténység nevében - a birodalom egymással vetélkedő vallásait, s megkönnyítse a tömegek részére egy új, egységes államvallás felvételét.
Ezen túl azonban sokkal súlyosabb az állam és az egyház összefonódásának az eszméje. A Római Birodalomban azt tekintették jó állampolgárnak, aki a vallási életben is részt vett, akár meggyőződésből, akár színből. Az állam ezzel túllépte hatáskörét, hiszen amikor azt mondja, hogy csak az elismert egyházon belül lehetséges vallásszabadság, akkor korlátozza az egyik legalapvetőbb emberi jogot, s olyan feladatokat vállal magára, amelyekhez nincsenek eszközei. Az állam ha bűncselekményért büntet, helyesen teszi. De mit tesz az erkölcsi vétségekkel és olyan gondolatokkal, amelyek csak az ember szívében fogannak meg? Képes-e egy működő jogrend megbocsátani, ha a vétkes megbánta, amit tett? És képes-e eldönteni, hogy valóban megbánta-e? Tudjuk, hogy a legfejlettebb országokban - így hazánkban is - a bíróság már az indítékot is mérlegeli, de a legnagyobb erőfeszítések mellett sem kerülhet minden indíték napvilágra - s ez a tény nem egyszer igencsak megnehezítette a bírák feladatát.
Az államvallás nem csak korlátoz, de türelmetlen is. Ezt a kereszténység jól ismerhette - a pogány Róma az első századokban rohamosan terjedő új vallással nem bánt kesztyűs kézzel. A keresztény aposztáziát követően az üldözött egyházból néhány évtized alatt üldöző egyház lett. Theodosius császár 380-ban "katolikus" keresztényeknek nevezi a hivatalos hitvallást elfogadókat, a többieket azonban az esztelen, az őrült, sőt az eretnek jelzővel illeti, akiket egyelőre az isteni bosszúnak ad át, de ha módjukban lesz, maguk is gondoskodnak majd megbüntetésükről. Hogy módjuk lett, azt a történelem bizonyította - történészek százmillióra becsülik azoknak az áldozatoknak a számát, akik a vallás és a lelkiismeret szabadságáért életükkel fizettek.
A kegyesség látszatát Róma gondosan őrizte. Békességet, biztonságot ígért, amikor a hellenista oikoumené szellemében cselekedett. A kultusz politikai értelme, hogy államvallásként egyesítse a különféle nemzetiségekhez tartozó, különféle istenségeket tisztelő alattvalókat. Az uralkodó kultuszának meghonosítása a vallás teljes szekularizálódását és a politika szolgálatába állítását hozta magával.
Alapvetően ez az örökség határozza meg az európai államok társadalmi fejlődését. Az állampolgárok gondolkodásmódját az aktuális politika is ezzel itatta át, s mind a polgárok társadalomban betöltött szerepe, mind az egyházak szerepe egy előre megírt forgatókönyv szerint haladt. Európa e tekintetben mind a mai napig kényszerpályán halad, s az aki mer másként gondolkodni, tenni, elébb-utóbb összeütközésbe kerül az állammal, a vallással és a társadalom egészével.