Az "evangélium" kifejezéssel kapcsolatban többféle félreértés van forgalomban.
Az egyik ilyen tipikus félreértés, hogy az evangélium Jézus Krisztus élettörténete. Ez a megközelítés főként a nyugati világban terjedt el azzal a burkolt vagy nyílt egyház- és keresztényellenesség hátszelével, ami a Jézus Krisztusról szóló híradások vélt hiányosságai mögött valamiféle egyházi manipulációt lát. Lényegében - hangzik a vád - az egyházi dogmákkal össze nem férő részleteket (ilyen lehet például Jézus életének hiányzó éveit kitölteni szándékozó mítoszok) egyszerűen hatalmi szóval kiírták a Bibliából.
A másik ilyen tipikus félreértés - főleg muszlim területeken -, hogy a Koránhoz hasonlóan egyetlen Evangélium (Indzsil) volt forgalomban, amit azonban a keresztények valamikor az idők során meghamisítottak, s ezért lett ez négy evangélium. Kétségtelen tény, hogy magán a kereszténységen belül is megfogalmazódott a szintézi gondolata még az iszlám megjelenése előtt: a Tatianus-féle Diatessarion (egy szír nyelvű evangélium-harmónia, amiben lényegében az Egyház által kanonizált négy evangéliumból egyetlen gyűjteményt készített, amit a bibliatudósok 160-175 közé datálnak.).
Nem kell túl sokáig olvasnunk a legrégebbinek tartott Márk evangéliumát, hogy rájöjjünk: valami nem stimmel ezekkel a megközelítésekkel. Az első fejezetben rögtön két helyen is találkozunk a kifejezéssel, ami rávilágít arra, hogy a korai, első századi keresztények milyen értelemben használták az evangélium szót.
"Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete." (Mk 1,1).
"János elfogatása után Jézus Galileába ment, s ott hirdette Isten evangéliumát, és mondta: "Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban." (Mk 1,14-16)
Az evangélium tehát első jelentésében elsődlegesen egy üzenetet (evangélium = hír, üzenet; később jó hír) jelentett. A meghirdetésekor maga a "jó hír" ("örömhír") - tartalmazzon bármit is ez az üzenet - nem jelentett semmiféle írásos feljegyzést Jézus életéről és tanításairól. Elsőként tehát maga az üzenet hangzott el, s a róla szóló híradást hívták később evangéliumnak, mint műfajnak.
Az evangélium mint műfaj tehát onnan kapta a nevét, hogy a Jézus Krisztus tanításában és kereszthalálában/feltámadásában megfogalmazott evangéliumról szóló üzenet, tehát evangélium lett. Ebből azonban több dolog is következik.
Az első az, hogy a híradás az evangéliumi üzenetről nem egyenlő Jézus Krisztus élettörténetével. A kiegészítő evangéliumok pontosan ezeket a vélt hiányosságokat próbálták "betölteni" időben jóval később, mert szerzői vagy szándékosan írtak lelkiségi irodalmat (ha tetszik szórakoztató céllal), vagy egyszerűen nem értették meg azt, hogy a műfaji kereteket feszítik szét azzal az igénnyel, hogy Jézus Krisztus "hiányzó életrajzi adatait" vélték beleírni a szövegeikbe. Értelemszerű, hogy a korai kereszténységben hamarabb kellett elterjednie a négy evangéliumnak, ami formájában (műfajában) hordozta az üzenetet, mint az abban levő vélt hiányosságokat pótolni próbáló kiegészítő evangéliumok.
A második az, hogy az evangéliumnak, mint műfajnak először el kellett terjednie és tekintélyt szereznie a korai keresztény közegben ahhoz, hogy más típusú tanításokat is ezzel a műfajjal jelenítsenek meg. A bibliai evangéliumok tanításához képest kiegészítő tanításokkal, esetleg ellentétes tanításokkal és ellentétes világképpel bíró evangéliumok megjelenése is egyértelműen későbbi a bibliai evangéliumok megjelenéséhez és azoknak tekintélyként való elfogadásához képest. Konkretizálva: például az olyan evangéliumok, mint a gnosztikus Júdás evangéliuma egyértelműen csak azután "vehette fel" ezt a műfaji besorolást, amikor az evangélium, mint műfaj megszületett, elterjedt és tekintélynek örvendett. A gnosztikus tanítások más irodalmi műfajokban is megjelenhettek (meg is jelentek), és nem csak keresztény "szókészlettel" tudták elmondani a tanításuk lényegét.
A harmadik az, hogy mind a műfaj, mind a szerzők tekintélye elébb kellett, hogy megjelenjen, mint a más korai keresztény, legtöbbször apostoli neveken megjelenő evangéliumok, így azok hitelessége joggal megkérdőjelezhető. Ezt is konkretizálva: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumai nem csak műfaji, de szerzői tekintetben is megfelelő tekintéllyel kellett bírnia ahhoz, hogy ezt utánozva más evangéliumok is a tanítványi körhöz tartozó nevek alatt megjelenhessen. (Ezt a jelenséget a bibliatudomány "pszeudoepigráf" - hamis feliratú - jelzővel illeti, mert az adott evangélium szerzője elsődlegesen a címben megjelölt személy tekintélyét használja fel arra a célra, hogy az általa leírt üzenetet tekintéllyel ruházza fel az olvasói szemében.)
Végül, a negyedik pedig az, hogy az apokrif evangéliumok semmilyen tekintetben nem előzik meg a kanonizált evangéliumokat. Ha tisztában vagyunk a sorrendiséggel, ti., hogy először az evangélium az üzenetet jeleníti meg, aztán az evangélium az erről szóló híradás műfaja lesz, és csak ezután merül fel a szerzői tekintélyek kérdése, akkor nyilvánvalóvá válik az is, hogy az apokrif evangélium maximum visszanyúlnak a korábbi, kanonizált szöveghez és műfajhoz. Ugyanakkor jó azzal is tisztában lenni, hogy a korai egyházi gyakorlatban a kanonizáció alapvetően nem egy nyomtatott könyvben való részt jelent (ahogy ma a Bibliára tekintünk), hanem liturgikus szempontú. Ez azt jelenti, hogy az egyházi liturgiákon, istentiszteleteken, imaórákon felolvasható evangéliumok körét a kanonizált evangéliumok köreként határozták meg. Az apokrif itt nem azt jelenti, hogy a tanítás "titkos", hanem azt, hogy a templomi, nyilvános használathoz képest "rejtett", otthoni olvasásra ajánlott lehetett. Maga az apokrif jelölés (lényegében a kizárás a bibliai kánonból) nem a tartalomnak szól, hiszen egy apokrif evangélium lehet attól még az egyetemes egyházi tanítással egyező, mégis a későbbi megszületés és elterjedtség miatt kirekesztik a kánonból. (Ez a folyamat a 4-5. század fordulójára zárul le az Egyházban.) Ugyanakkor az apokrif evangéliumok értelemszerűen tartalmazhatnak olyan nem ortodox (eretnek) tanításokat is. De a kánonból való kizárásuk nem jelenti automatikusan azt, hogy ellentétesek lennének az egyházi tanítással.
Összegzésül tehát, a népszerű félreértéseket kikerülhetjük az evangélium értelmezésével kapcsolatban, ha tisztába jövünk azzal a ténnyel, hogy az evangélium első körben magát az üzenetet, később pedig erről az üzenetről szóló híradást, mint műfajt jelentette. Megítélésünk szerint az isteni üzenet pontos megismerése egyéni szinten sokkal hasznosabb, mint a kánonból kirekesztett apokrif evangéliumok tartalmának tanítása, így a bibliai evangéliumok tanulmányozását sokkal inkább javasoljuk, mint az apokrif irodalom tanulmányozását. Bár jó hír azoknak, akik ezt szeretnék, hogy lényegében az összes apokrif evangélium már magyar nyelven is hozzáférhető, s ki-ki megítélheti, hogy ezek mennyire jelentenek valódi kiegészítést a kanonikus evangéliumok kijelentéseihez képest, és mennyire jelentenek egységes üzenetet az olvasó számára.