A Gíta ezoterikus olvasata szerint lényegében nem a Kauravák és Pandavák küzdelméről és annak fizikai értelemben vett harcáról szól, hanem – muszlim kifejezéssel élve – a Nagy Dzsihadról, azaz arról, hogy az ember küzd önmagával.
A két harcoló fél előtti térre kikocsizó és ott párbeszédet folytató Krsna és Ardzsuna sem valódi harcosok, hanem antropológiai “entitások”. Maga a szekér az ember teste, amit a lovak – az érzékek – megfelelő vezetés híján össze-vissza hajtanak. A harcmező lényegében az a tudati vagy emlékmező, amit magával hurcol az ember, és a harcosok tudati emlékek, amik a háttérben ott mocorognak és tudattalanul meghatározzák a cselekvési módot. Krsna kezében a gyeplő: ez a jó helyzet, hiszen a Tudat nem hagyja a lovakat szertefutni – s így Ardzsuna eljuthat oda, ahova jutnia kell.
A hinduizmus az egyik legösszetettebb hagyomány, ami sokszor egymásnak ellentmondani látszó elemet is magában foglal. Mégis röviden megpróbálok leírni egy hindu antropológiát [nem a, hanem egy!], ami közelebb hozhatja talán azt, ahogy a hinduizmusban az emberről gondolkoznak.
A Brahmanból [Világlélek] kiszakadó egyedi, de örökkévaló Átma[n] [Lélek] az anyaggal találkozván kialakítja a saját világegyetemét. Ha ebben a világegyetemben már olyan fejlődési fokot ért el a benne levő fizikai rész, hogy emberről beszélhessünk, akkor valahogy úgy néz ki ez az univerzum, ahogy azt a fenti ábrán láthatjuk.
Kezdjük talán az alján: az ember fizikai testben létezik öt érzékszervével együtt. Ez kapcsolatban áll valamilyen szinten az Elméjével [az ábrán: Manasz és egy kis majom ábrázolja]. Ez a két összetevő a hindu szemlélet szerint fizikai összetevő, az adott partikuláris halállal megsemmisül.
Maga a Manasz kapcsolatban áll[hat] a magasabb szintű Tudattal [Buddhi], ami a megfelelő érettségi/felébbredtségi szinten azt biztosítja, hogy az embert ne a teste, ne a vágyai, etc. irányítsák. Ugyanakkor az embert körülveszi egyfajta “tudatmező”, a Csitta, amit az elmúlt életek tapasztalatait [szamszkáráit] hordozza, amelyek bizonyos értelemben lehetnek pozitívak és negatívak [pirossal és zölddel jelölve]. Maga a Buddhi és a Csitta finomfizikai, a halál során nem semmisül meg.
Az emberi élet során valami olyasmi lenne a feladatunk, hogy a dolgainkat a Buddhi – s ezáltal az Átmá[n] – irányítása alá vonjuk. Maga a Buddhi segít abban is, hogy a Csittában rejtőző tudattalan emlékek és hitek ne legyenek akadályai a megszabadulásnak [móksának].
Ami még talán érdekes: reinkarnációs szempontból a finomfizikai “részek” lesznek a “továbbélők”, az előző életek által felhalmozott tudattalan tudás és maga a Tudat az, ami tovább “vándorol”. Ez azt is jelenti, hogy a testi-elmei szinten önmagát definiáló ember nem születik újra, aki ilyen módon “önazonos”, az a halálban végleg megsemmisül. Ellenben aki a felébredtség azon állapotában van, az felismeri a saját Buddhiját [Tudatát], és azzal azonositja Énmagát [azaz Én-azonos lesz, és nem önazonos]. Számára a halál – a maga borzasztóságával együtt is – csupán “testváltásnak” látszik.
Kérdés ezen antropológia mentén főként az, hogy emberként hogyan ébredhet fel az ember [hogyan kerülhet vidja állapotba], és hogyan maradhat [ha kell: fejlődhet] benne, hogy elérje célját, azaz végigjátssza Átma[n] univerzumában ezt a játékot elérve a megszabadulásig.