Első ránézésre talán semmi sem áll távolabb a Bibliától és a kereszténységtől, no meg Jézustól, mint ez a három fogalom. A továbbiakban egy korábban olvasott [s azóta törölt] hozzászólásra is rárezdülve szeretném bemutatni, hogy mi sem áll közelebb a bibliai gondolkodásmódhoz, mint épp ezek a fogalmak.
Előzetesként talán annyit: amit ma önmagukat muszlimoknak valló szélsőségesek gondolnak, hirdetnek és cselekszenek, nincs összhangban az iszlám tanításával és magával az iszlám fogalmával. Az iszlám ugyanis Allah akaratának való alávetettséget, s nem retardált politikai önmegvalósítást jelent. Rossz hír e szélsőségeseknek, hogy az iszlám tanítása szerint egyetlen hely lehet végső osztályrészük: a pokol.
A fundamentalizmus muszlim politikai fogalma a keresztény politikai fogalom átvételéből fakad: a fehér neoprotestáns konzervatív keresztények vallják magukat fundamentalistának. Az igazság az, hogy a fogalom modern használatát valamikor a századfordulón vezették be, amikor még tisztán teológiai jelentésű fogalom volt. Szemben a – főként kontinentális – liberális teológia irányvonalával, a konzervatív bibliaértelmezést valló teológusok gyűjteményes munkájukban [The Fundamentals] álltak ki olyan klasszikus értékek mellett, mint a Biblia sugalmazottsága/ihletettsége, tévedhetetlensége, megbízhatósága – és érintettek olyan kényes területeket, mint a szűztől való születés, az evolucionizmus és még sok más téma.
A keresztény fundamentalizmus fogalmát azonban Pál apostol vezette be Izajás próféta ide vonatkozó “szegletkő” próféciájára utalva:
“Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, a mely vettetett, mely a Jézus Krisztus.” 1Kor 3,11 [Károli, 1908-as revízió.]
[Zárójelben: Széles körben, főként neoprotestánsoknál elterjedt tévedés, hogy a keresztény hit alapja és igazsága a Biblia. Nem, hanem Jézus Krisztus.]
A szövegkörnyezetből kiderül, hogy kereszténységről csak akkor beszélhetünk, ha ebben az értelemben vagyunk fundamentalisták, azonban különbség van a megvalósításban. Pál szóhasználata szerint mindenki építkezik erre az alapra – s egyfajta tűzpróbán keresztül jutva mérettetik meg az életének egésze.
A dzsihád muszlim fogalma kettős: van az ún. nagy dzsihád és a kis dzsihád. Ez utóbbi jelenti azt a cselekedetet, amit párhuzamban állíthatunk a keresztesek szentföldi háborúival, illetve az abban való részvétellel. Ez nem más, mint az iszlám keretein belül elvégzett hadi cselekmény. A nagy dzsihád ezzel ellentétben azt a küzdelmet jelenti, amit az ember saját magával küzd, a lelki küzdelmet, hogy alávesse magát Allah akaratának.
[Zárójelben: ha egy muszlimot megkérdezel, hogy tudna-e idézni valamit a Bibliából, valószínűleg Jézus kardra és békétlenségre vonatkozó megjegyzései lesznek azok kapásból: Mt 10,34, de azért olvasd tovább is.]
A küzdelem, a dzsihád éppúgy része a bibliai gondolkodásnak, mint az iszlámnak. Júdás levelének az elején ezt olvashatjuk:
“Szeretteim, minden igyekezettel azon vagyok, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek. Szükségesnek véltem, hogy írásban kérjelek titeket, küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek.” Júd 3.
Mielőtt azonban valaki a fegyverboltba venné az útját, szeretném felhívni a figyelmet, hogy itt a más keresztényekről van szó, akik bizonyos értelemben tévelyegnek. A levél végén olvashatjuk ezt is:
“Némelyeket utasítsatok rendre, mert még bukdácsolnak; másokat mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből; a többieket pedig rettegve szánjátok, s még a testük megfertőzte ruhát is gyűlöljétek. ” Júd 22.23.
A küzdelem nem más emberek ellen irányul. Erről részleteiben ír Pál apostol több levelében is, talán a legjellemzőbb részletet az Efézusiakhoz írt levelében találjuk meg:
“Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.” Ef 6,12.13
Az a törekvés, hogy az ember saját magával megküzdjön, már az ószövetségi bölcsességi irodalomban is megtalálható:
“Jobb a béketűrő, mint a harcias hős, a magán uralkodó, mint aki elfoglal egy várost.” Péld 16,32
A törekvés, a teher hordása Jézus tanításában is megjelenik:
“Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” Mt 11,28-30.
[Zárójelben, vájt fülűeknek: az “igázás” az ind kultúrában a jógát jelenti.]
Sőt, Jézus nem csak küzdelemről, de keresztfelvételről is beszél:
“Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” Mt 10,34-39.
Megítélésem szerint téves azt állítani, hogy a kereszt felvétele az élet nehézségét jelenti. Minden kultúrában, minden értelmes embernek van annyi képzelőereje, hogy egy jobb életet meg tudjon álmodni magának. De ez a rész nem erről szól, hanem a küzdelemről, a törekvésről – ha tetszik: a dzsihádról. Vegyük észre, hogy Jézus itt nem egy “kereszténydemokrata” erkölcsöt épít fel: családi kapcsolatok radikális felszámolása, partikuláris élet elvesztése – nagyjából minden, ami ellenkezik mind a mai napig a társadalmi elvárásokkal…
Az iszlám jogban a saria életviteli előírásokat jelent, azonban a Koránban [5,48] ennek mélyebb, átvitt értelme van: nyilvánvaló vagy élethez vezető út. Itt is jól látszik, hogy van egy exotér [külsődleges] jogi értelme ennek a szónak, illetve van egy ezotér, belső, ha tetszik vallási értelme is. [Zárójelben: ezért is furcsák a nem muszlim vallásúak kényszerítése a sariára hivatkozva. Értelemszerűen szükséges egy vegyes vallású közösségben az együttélés szabályozása, de ez nem jelenti azt a fajta visszaélést, amit muszlim [?] szélsőségesek joggyakorlatábán [? jogtiprásában] látunk.]
A keresztény hagyományban a törvény nélküliséget nem támogatták, hanem egészen mást tanítottak és éltek meg. A 2. századi Diognétosz levél tanúsága szerint az akkori Római Birodalomban élők mindennapos jogkövető magatartásától elütött a keresztények magatartása:
“A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben, mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. Nem gondolkodás és bölcselkedés révén jöttek rá a tanításra, nem is kíváncsi emberek eszmefuttatásai által, nem is emberi tételeket vallanak, mint mások. Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi életük alkotmánya különösnek és elismerten meglepődnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket.” 5,1-11. [Vanyó László fordítása]
Megítélésem szerint azt állítani, hogy Jézus Krisztusban megszabadultunk a törvénytől [jelentsen ez bármit is], tételesen téves. A Római levél 8. fejezetében Pál kiemeli azt, hogy a Lélek törvényében járók megszabadultak a bűn és halál törvényétől. Ezzel nem azt állítja – mint sokan gondolják –, hogy Isten a törvényt eltörölte, hanem azt, hogy volt ‘egy jobb ötlete’ [Bocsánat!].
“Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a Lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől. Amire ugyanis a törvény nem volt képes, mert a test miatt erőtlenné vált, azt Isten véghezvitte: elküldte tulajdon fiát a bűn miatt a bűn testének hasonlóságában, hogy elítélje a testben levő bűnt, és hogy a törvény beteljesedjék rajtunk, akik már nem a test, hanem a lélek szerint élünk. Akik ugyanis test szerint élnek, azok a testiekre törekszenek, akik azonban a Lélek szerint, a lelkiekre törekszenek. De a test kívánsága a halálba vezet, a Lélek vágyódása ellenben élet és béke.” [Rm 8,1-6]
Másutt Pál Krisztus törvényének való alárendeltségét emeli ki:
“A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. A törvény alá rendeltek között a törvény alárendeltje lettem – noha magam nem vagyok a törvénynek alárendelve –, csak hogy megnyerjem azokat, akik a törvény alárendeltjei. Azok közt, akikre a törvény nem vonatkozik, olyan lettem, mint aki a törvényen kívül áll – pedig nem állok Isten törvényén kívül, hanem Krisztus törvényének vagyok alárendelve –, csak hogy megnyerjem a törvény alá nem rendelteket.” 1Kor 9,20.21
Ugyanebből a szempontból érdemes újra végiggondolni azt, amit Jézus a Hegyi beszédben a törvényről elmondott. [Mt 5,17-48] A mózesi törvényt idézve újra és újra ugyanazt beszédkeretet említi: “Megmondatott a régieknek” – és itt idéz valamit vagy a Tízparancsolatból, vagy más mózesi rendelkezést, majd utána “Én viszont azt mondom…” – azaz törvényadói hatalommal [igénnyel] lép fel, és mond egy még nagyobb – ha tetszik – képtelenséget. Képtelenség, hiszen a Tízparancsolat és a mózesi törvény is már meghaladja a bűnben megromlott ember készségét a beteljesítésre, és ezt még tetézi egy még magasabb szinttel [pl. az ölést a haraggal, a házasságtörést a kívánsággal nézéssel cseréli fel]. Értelmezésem szerint ez nem oldható fel annyival, hogy Jézus csak azért mondta ezeket, hogy mindenki a kegyelemhez fusson, hanem azért is, hogy a Lélek által – a Lélekre hallgatva – már gyökerénél vágja el a bűnre vezető utat. Nem kőbe vésett parancsolatok szabályrendszerét várja el, hanem – Jakab tanácsát megfogadva –
“Úgy beszéljetek és úgy cselekedjetek, mint akik fölött majd a szabadság törvénye szerint ítélkeznek.” Jak 2,12
Összefoglalva úgy látom, hogy a kereszténység bibliaértelmezése szerint az élet nem lehet törvény nélküli, küzdelem nélküli és alap nélküli. Ha ezeket a félrevitt kifejezéseket újfent megvizsgáljuk a keresztény hagyomány fényében, rájöhetünk, hogy devalválódtak ezek a kulcsszavak, s a mi feladatunk [inkább így: az én feladatom] ennek újra helyreállítása és megvalósítása a törekvésben.