A köznyelvben ha valaki azt mondja "Én hiszek Istenben", akkor e hangsoron úgy gondoljuk, tudjuk mit ért a kijelentést használó. Számomra azonban ez az egyik legenigmatikusabb mondatok egyike. Túl azon, hogy komoly kérdéseket vet fel bennem az Isten szó jelentése [hiszen magam sem tudom, mi járhat a másik fejében], de magával az igével sem vagyok kibékülve. Ez mit jelent? Mire vonatkozik?
A teljesség igénye nélkül az alábbiakban nagy vonalakban erre keresem a választ.
A köznyelv hitfogalma
A köznyelv hitfogalma bizonyos értelemben ellustult: nemigen gondolkodunk róla, hogy mit is jelent ez, valami transzcendens valóság lehetségességének az igenlése ez elsődlegesen. Ez okoz nem kis félreértést például az átlagember és a hívő keresztények párbeszédében. Bár ugyanazokat a szavakat használjuk, mégis teljesen más jelentéssel ruházzuk fel azt.
A köznyelvi hitfogalom tisztázásához Gecse Géza: Bevezetés a vallástörténetbe - Ábragyűjteménye egyik ábráját - pici módosítással - használom fel.
Az ábra bal alsó sarkában látható az a "skála", ami egyrészről nem része az eredeti ábrának, másrészről azok látásmódját tükrözi, akik egy picit is elgondolkoztak a kérdésről. Ha az istenhitet a teizmus szinonimájaként fogjuk fel, akkor egyértelműen ennek tagadása az ateizmus. Az agnoszticizmus e két szélsőséges álláspont közötti átmenetek sokaságát öleli fel, mintegy valószínűségi alapon: mennyire tartjuk elfogadhatónak/elképzelhetőnek egy [vagy több] istenség létezését. Ugyanakkor az agnoszticizmusban egy picit a személyes meggyőződés megnyilvánulásának a gátját is látom: politikai korrektség miatt mintha nem akarnánk állást foglalni ebben a kérdésben. Racionálisan nem tudjuk cáfolni/igazolni az adott kérdést - tehát hátra dőlünk, és maradunk a kérdés megválaszolása nélkül.
A valláskritika valamiféle fejlődés eredményeként látja a hitfogalom változását. Gecse Géza szemléletének homlokterében a társadalmi fejlődés volt, amiben alapvetően két leegyszerűsítő társadalmi állapotot látott: őstársadalmat és osztálytársadalmat. [Álláspontja vitathatóan és vitathatatlanul marxista.] Az őstársadalmak "hite" valójában nem valami személyes, megragadható istenségre irányult, hanem a "mana" szóval jelölt személytelen erőre.
Az osztálytársadalmak kialakulásával azonban a transzcendens hatalom személyessé evolválódott. Ennek valószínű legkorábbi formája a politeizmus, amiben a különféle, korábban megszemélyesítetlen erők, manák személyes istenekké válnak.
Bizonyos helyzetekben a politeizmus az adott társadalom berendezkedésének az elvi vagy gyakorlati ellenfelévé vált. Így Izrael történetében is a kánaáni politeista kultuszok összeférhetetlenek voltak azokkal az új társadalmi tendenciákkal, amelyek az új társadalmi elit létrehozását segítették. A politeista kánaáni kultúrában megjelenik a henoteizmus [elismeri más istenek létezését, de a sajátját tartja a legtöbbre] és a monolátria ["Ne imádj idegen isteneket!"].
A társadalmi átmenetet tükröző folyamat lezárásaként a monoteizmus akkor jelenik meg és erősödik meg, amikor a társadalom vezető rétegei is a monolátrikus elképzelések mellé állnak és egy idő után üldözni kezdik a más istenekben hívőket. A más istenek elfogadását felségsértésnek [az aktuális vezetők elleni lázadásnak] és istenkáromlásnak [az aktuális istenség mellé más istenek helyezése] titulálják. Vélelmezhetően megfelelő politikai nyomás mellett a más istenségek kultusza lassan kihal, illetve más formát ölt magára a népi vallásosságban.
Maga a folyamat azonban itt nem áll meg. A monoteista kultúrák egy bizonyos szint után már nem tudnak visszarendeződni a politeizmus irányába, de a monoteizmusuk meggyöngülhet. A korábban egyetlen, személyes, beavatkozó istenség - akár a tapasztalatok, akár más okoknál fogva - átalakul egy elméletibb, intellektuálisabb formába. Ennek első lépcsőjeként megjelenik a panteizmus [azaz az istenség egyenlő a minket körülvevő világgal], később pedig a deizmus [azaz a világot létrehozó istenség elfogadása, de a beavatkozó elutasítása].
Az ateizmus ezen az úton az utolsó lépcsőfok: már magát a világot létrehozó istenséget sem fogadja el. [Valóban az utolsó lépcsőfok? Ezt nem tudom eldönteni, de nagyon úgy tűnik: ebből a szempontból igen.]
Mit jelenthet tehát a köznyelvi hitfogalom valójában?
- egy személyes, beavatkozó istenségbe vetett hit [=teizmus]
- egy személytelen istenségbe vetett hit, ami a világgal azonos [=panteizmus]
- egy teremtő, de be nem avatkozó istenségbe vetett hit [=deizmus]
- egy állásfoglalás arra vonatkozólag, hogy nem zárjuk ki teljesen valamiféle istenség létezését [=agnoszticizmus]
A kommunikációt - ennek fényében - érdemes tisztázó visszakérdezésekkel folytatni, hiszen egyáltalán nem biztos az, hogy a beszélgetőpartnerünkben ugyanazok a fogalmak ugyanazzal a jelentéstartalommal bírnak.
A bibliai szerzők hitfogalma
Egy picit félre tévén a Biblia összefüggő üzenetrendszerével kapcsolatos averziómat, nézzük meg azt, hogy a bibliai szerzők mit is értettek a hiten.
Ha egy bibliaismerő hívőt kérdezünk meg, talán kapásból ezt válaszolja:
"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Zsid 11,1
Szövegkörnyezete nélkül nem igazán jutunk messzire az itteni kijelentéssel annak ellenére sem, hogy a hit bibliai definícióját látják sokan ebben a mondatban. Ha egy picit kifejtjük, valami olyasmi dolog derül ki belőle, hogy a hit bizonyos értelemben a jövőre és a láthatatlanra vonatkozó cselekmény [?], vagy látásmód [?].
Az itt szereplő "hit" szó mögött a görög "πίστις" [e: pisztisz] áll, ami mindösszesen 244 [!] alkalommal szerepel a görög nyelvű Újszövetségben. Amennyiben kicsit konkordánsan gondolkozunk, elvileg végigkereshetjük ezt a 244 előfordulást, ami alapján szótanulmányt és statisztikát gyárthatunk az újszövetségi doménen. A probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy kezelhetetlenül nagy anyag, és olyan messze túl nyúlik egy blogbejegyzés keretein [talán még egy doktori programén is], hogy teljes körűen lehetetlen megoldani.
A bibliai szerzők hitfogalmát - úgy látom - három egyszerű szintre egyszerűsíthetjük le:
- hit Isten létezésében;
- bizalom Isten irányában; és
- hűségesnek lenni Istenhez.
Az első áll talán legközelebb a köznapi értelmezéshez. Egy picit tovább lapozva a fenti idézett levelet, megtaláljuk ezt a jelentést is:
"Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik." Zsid 11,6
Sokan szükségesnek és elégségesnek tartják ezt a létezés-elfogadó megközelítést, de nem árt résen lennünk. Jakab levele erről a kérdésről elég szókimondóan nyilatkozik:
Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet. Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek. Jak 2,17-19.
A legsúlyosabb dolog, ami a leegyszerűsített "csak higgy és üdvözülsz" képlettel szembe helyezhető az az, hogy maguk az ördögök is hisznek, de ez nem szolgál az ő "üdvösségükre". Ha egy picit elgondolkodunk a szövegen, szembetűnik annak etikai oldala is. Nem elég valamiféle "el tudom hinni, hogy Isten létezik" mentalitás a szöveg szerint, hanem a hitnek komoly, a cselekedetekben is megjelenő következménye is van. Ez azonban átvezet minket a következő ponthoz, a bizalomhoz.
A korábban már citált Zsid 11,1 szerint "nem látott dolgok"-ról van szó. Ez természetszerűleg lehet etikai is, hiszen az etikai törvények, mint Isten törvényei egyáltalán nem magától értetődően és szemmel láthatóan vannak jelen még a bibliai történetek mindegyikében sem. Az, hogy Isten valamiről azt mondja: helyes vagy helytelen, ez egyfajta bizalmat jelent ezen kijelentések irányába, ha el tudjuk fogadni őket Istentől jövő kijelentésekként.
János evangéliumának prológusa - sok egyéb mellett - ezt a fajta istenhitet is bemutatja. Röviden idézem:
"A világban volt [ti. Jézus] és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt. Valakik pedig befogadták őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek." Jn 1,10-13.
A mai fülnek talán kicsit furán hangzik a "nevében hisznek" kifejezés, a lényeg az, hogy Istenben és Jézus Krisztusban hisznek a gondolat értelme. Ennek a bizalomnak egy másik ekletáns példája Ábrahám jellemzése, akiről Pál írja:
"Ábrahámnak a hit tulajdoníttatott igazságul" [Rm 4,9]. Bár Pál alapvetően a hit "nemcselekvő" mozzanata mellett tesz itt tanúbizonyságot, Ábrahám példájából azonban tudjuk, nagyon is cselekvő volt, mikor Isten hívására elhagyta Úr városát és elment Kánaán földjére a bibliai történet szerint.
Még egy ilyen hitmozzanatot láthatunk az Angyali Üdvözletben [Lk. 2. fejezetében]:
"Mondta pedig Mária: Íme az Úrnak szolgálója; legyen nékem a te beszéded szerint. És elment ő tőle az angyal. " [38. vers]
A szöveg szerint Mária, amikor engedelmeskedett Gábriel angyal szavainak [erre vonatkozik a "legyen nékem a te beszéded szerint"], nem tett mást, mint Istenben bízott. [Pedig tegyük hozzá: elég meredek dolgokat állított az angyal.]
A következő, a hűség. Egy picit régiesnek hat, pedig azonos gyökerek hívségesnek lenni = hűségesnek lenni. Károli fordításában Máténál a következőket olvashatjuk a farizeusokra mondott jajok között:
"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok a mik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni." Mt 23,23
A hívség helyén a görög szövegben a "πίστις"", hit szó szerepel. A hit és hűség szavak szinte rokon értelmű használatát talán még a Rm 3,3 támasztja alá, ahol furcsa módon nem is az emberről, hanem Istenről beszél. [A használt görög szó itt is a "πίστις".]
"De hát hogy ha némelyek nem hittek? Vajjon azoknak hitetlensége nem teszi-é hiábavalóvá az Istennek hűségét?" Rm 3,3
E rövid kis összefoglaló alapján láthatjuk, hogy a bibliai szerzők hitfogalma koránt sem egységes, nagyon is szövegkörnyezettől függő a használatuk. A bemutatott példákban szinte koncentrikus, egyre szűkülő körökben látjuk a hitfogalom mélyülését az Isten létezésében vetett hittől elindulva befele az Istenbe vetett bizalmon keresztül egészen a hűségig.
A filozófia hitfogalma
A filozófiai hit - általános értelemben - a közgondolkozáshoz, illetve a bibliai szerzők hitfogalmának alapozó rétegéhez áll közel. Néhány görög példától eltekintve alapvetően a zsidó-keresztény-muszlim kulturális háttéren jelenik meg az a gondolat, hogy a kinyilatkoztatásból már ismert Istent racionális módon, ún. istenbizonyítékokkal bemutassák.
Milyen lesz a filozófusok istene? Értelem szerűen értelem-szerű, racionális érveken adott keretek között megragadható [vagy elutasítható]. Anélkül, hogy különösebben belemennék a részletekbe [hiszen ez is végképp messze túlhaladja egy blogbejegyzés keretét], látnunk kell ezeknél az érveknél, hogy nem általánosan elfogadhatóak, kulturálisan és módszertanilag adott helyzetbe beágyazottak, így azoknak végső, kényszerítő erejük nincsen.
S hogy miért van ez? A pontos választ nem tudom, teista szempontból talán az lehet kielégítő magyarázat erre, hogy az emberi szabadság miatt. Abban az esetben ugyanis, ha ezek az istenérvek minden ellenérvet kizáróan bizonyítanák valamiféle transzcendencia létét, akkor ennek elutasítása végső soron elmebetegséggel határos állapot lenne hasonlóan ahhoz, mint ha valaki a gravitációt, mint jelenséget utasítaná el. S megfordítva: fölöslegessé tenni a hit mozzanatát is, hiszen a racionális gondolkodás által beláthatóvá válnak a transzcendencia léte.
A filozófia hit azonban ennél konkrétabban is értendő. Az egzisztencialista Karl Jaspers hat részes előadásában foglalta össze a filozófiai hit lényegét. Értelmezése szerint a filozófiával az ember nem felülbírálja a vallási fenomént, hanem visszajut a vallási értelmezés eredendő, eredeti formájához, feltárja annak valódi értékeit. Gondolatmenete szerint a minket körülvevő világot tárgyiasítva, objektiválva csak mint "dolgokról" tudunk beszélni, azonban a mi belső világunk, akik valójában vagyunk nem érhetőek el azokkal az eszközökkel, amikkel ezeket a tárgyiasított dolgokat értékeljük. Geometriai hasonlatanyagában Átfogónak nevezi a lét azon tartományát, amely a különféle jól ismert tárgyiasított horizontokon keresztül nyúlik, önmagában nem tárgyiasítható, s ez válik valamiféle "transzcendens igazsággá", amivel az ember azonosulhat.
Értelmező példája szerint Giordano Bruno és és Galilei szemlélete között alapvetően az volt az egzisztenciális különbség, hogy Galilei olyan igazságot látott rendszerében, amit bárki más is beláthatott, így objektiválta azt - míg Giordano Bruno azonosult ezzel az igazsággal és ezért képes volt meghalni is érte.
Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, bár kétségtelenül vannak teista, sőt keresztény vonásai is a Jaspers által bemutatott filozófiai hitnek, azonban a filozófiája és hite által elérhető transzcendens létezést Átfogó nem azonosítható egy antropologizált, pláne bibliai istenképpel.
Az ismeretelmélet hitfogalma
A hitfogalom utáni kirándulásunk utolsó állomásaként még időzzünk el az ismeretelmélet hitfogalmánál is egy picit. Az ismeretelmélet [episztemológia] azzal foglalkozik, hogy meghatározza a [főként tudományos] megismerés módszereit. A kérdés itt tehát az, hogy honnan tudhatom azt, amit tudok/tudni vélek?
A tudáshoz vezető utat próbálják formalizálni, ennek tipikus és általánosan elterjedt tankönyvi példája Edmund L. Gettier leírása:
S tudja, hogy P akkor és csak akkor, ha
[i] P igaz
[ii] S azt hiszi, hogy P, és
[iii] S igazoltan hiszi azt, hogy P.
Itt a hit a tudás megszerzésének egy szükséges, de nem elégséges aktusa. Ez azonban egyáltalán nem valamiféle transzcendensre irányul, hanem az igazolni kívánt állításra [itt: P]. A tudás, mi több, az igazolt tudás előfeltétele a hit, amit triviálisnak is gondolhatunk - hiszen kinek jut eszébe valami olyasmi mellett kardoskodni, amit nem fogad el? [Azonban a logikai analízisnek sokszor ez is része lehet. Ha megpróbálom igazolni azt, amit tévedésnek látok, az igazolás során azonban kizárólag helyes logikai lépésekkel próbálkoztam és nem sikerült, akkor végeredményben igazoltam előzetes feltevésemet, ti. hogy az adott állítás nem igaz.]
Az ismeretelmélet hitfogalma egy előzetes sejtés, egy előzetes intuíció, ami lépcsőként szolgál egy megalapozott tudás megszerzéséhez. [Zárójelben: Gettier szerint a fenti séma nem elégséges az igazolt tudás megszerzéséhez, értelmezése szerint hiányos.]
Összefoglalásként
Összefoglalásként elmondhatjuk: a "hit" szavunk és a mögöttes tartalmak hol kisebb, hol nagyobb mértékben térnek el attól függően, hogy milyen környezetben hangoznak el. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a másik ember fejében e fogalom kapcsán ugyanolyan gondolatok és tapasztalatok jelennek meg, ez azonban teljes mértékben félrevezető. Éppen ezért mindenképpen célravezetőnek tartom, hogy kérdezzünk vissza: mit is értesz hit alatt?