A tudomány és a vallás kapcsolatát vizsgálva talán érdemes a tudomány területét tovább szűkíteni a természettudományra (science) és a vallás kapcsolatára. A vallási fenomén mint társadalmi jelenség vizsgálata (vallásszociológia), vagy mint egyéni lélektani vizsgálata (valláspszichológia) sokkal barátságosabb eredményekre vezethet, mint a nyer természettudománnyal történő összevetés. Ennek kettős oka van. Egyrészről - bár mind a szociológia, mind a pszichológia számszerűsít - a természettudományok matematikai modellekben gondolkodik, s ez talán a lehető legnagyobb távolságra van a vallások spirituális megközelítésétől; a természettudományok számszerűsítő, mennyiségi megközelítései nehezen vethetők egybe a vallások inkább analogikus-minőségi megközelítésével. Másrészt a természettudományok - a maguk tudományos paradigmáján belül - teljes tudományos leírásra törekszenek a világ egészére nézve (értelemszerűen módszertanuk szükségszerű korlátai mellett), s a vallások ugyanígy: a saját eszköztárukat használva gyakorlatilag legalább olyan teljes világmagyarázattal bírnak a világ egészére nézve, mint a természettudományok.
Természettudomány és vallás kapcsolatáról Ian G. Barbour által kidolgozott négyféle megközelítést szeretnénk bemutatni. Ő, mivel mind a két területen szakember (a fizika és a vallástudomány professor emeritusa volt), megítélésünk szerint kiegyensúlyozott és elgondolkoztató megközelítést alkalmaz szakismeretére támaszkodva. Mielőtt azonban közelebbről megismerkedünk ezzel a négy kapcsolati-megközelítéssel, érdemes egy picit elgondolkodni azon, hogy milyen "teológiai spektrumban" gondolkoznak azok, akik ezen a két határterületen találkoznak. Barbour megközelítése - aki természetszerűleg használja a nyugati kereszténység körében használt kifejezéseket - talán jól használható tágabb értelemben is, így más vallási tradíciók tekintetében helyes lesz e leírás. A teológiai spektrum:
- naturalizmus - ide értve a materializmust;
- panteizmus [helyesebben: panenteizmus];
- liberalizmus;
- neoortodoxia;
- tradícionalizmus;
- konzervativizmus; és
- bibliai literalizmus [~fundamentalizmus].
Természettudományos szempontból tekintve e spektrumra, a természettudomány naturalista (materialista) megközelítése nem feltételez semmilyen transzcendens létezőt a tudomány művelése során, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a szűken értelmezett természettudomány világleírása teljes lenne. Ez akkor és csak akkor következik be, ha a természettudomány megközelítését világnézetté szélesítjük és azt állítjuk, hogy a fizikai világban tapasztalható jelenségek köre a világ teljessége. (Vegyük észre: ez is egyfajta teológia, még akkor is, ha a kizárás negatív teológiájáról beszélhetünk).
A panteizmushoz egyetlen apró magyarázat: a panteizmus többistenhitet jelöl, míg a panenetizmus a világi jelenségekben megnyilvánult mögött valami istenit, transzcendens szellemet lát, ami elsődlegesen személytelen. Talán még magyarázatra szorul a teológiai spektrumban a bibliai literalizmus (fundamentalizmus) kifejezés. Ez itt azt jelenti, hogy egy szakrális szöveget - jelen esetben a Bibliát - szó szerint értelmezzük; például Genezis 1. fejezetében található hatnapos teremtéstörténetet történelmi leírásként 6x24 órás eseményként olvassuk.
Vallás és természettudomány találkozásánál a Barbour által leírt négyféle megközelítési mód:
- a konfliktus,
- a függetlenség,
- a párbeszéd, és
- az integráció.
A konfliktus
A konfliktus elsődlegesen a teológiai spektrum két végén elhelyezkedő naturalista/materialista filozófiát is valló természettudósok és a bibliai literalizmust valló kreacionisták (legyenek azok akár keresztény, akár pl. muszlim vallásúak) között alakul ki. Mivel maga a naturalista természettudomány módszere nem filozófia, így az ezt materialista filozófiává szélsítő természettudósok természetszerűleg látnak ideológiai ellenséget a spektrum másik végén elhelyezkedő kreacionizmusban. Barbour által említett tudósok([Carl Sagan, Daniel Dennett, Richard Dawkins, Francis Crick, Peter Atkins) természettudományos munkájuk mellett végzett tudományos ismeretterjesztés során összetévesztik a naturalista módszertant a materialista filozófiával, és épp a laikusok körében végzett munkájukba kerülnek bele azok a kijelentések és konklúziók, amik félreértésekre és ideológiai tévedésekhez vezethetnek. (Például a naturalizmus természettudomány megközelítése szerint az okság vizsgálatánál előzetesen kizárja bármiféle spirituális/transzcendens entitás létét - míg a naturalista filozófiát alkalmazó természettudósok ezt az előfelvetést konklúzióként, leegyszerűsítve mutatják be: nincs Isten). A bibliai literalista/kreacionista/fundamentalista megközelítés szerint is konfliktus van természettudomány és vallás között, ám ennek az az oka, hogy a természettudomány nem az általuk preferált szakrális szöveg és az általuk preferált magyarázati módszer (olvasat) szűrőjén keresztül "olvassák" a "természet könyvét", ezért szükségszerűen tévednek. A problémát valószínűleg az az alaptétel adja, ami szerint a bibliai literalista elképzelés szerint az evolúció-elmélet és az istenhit egymást kizáró nézetek/fogalmak. Konfliktus tehát a teológiai spektrum két szélén álló megközelítési mód között van, és valószínűleg azért, mert nem sikerült elkülöníteni megközelítési módjuk hatókörét. A természettudományos módszertan filozófiai kiszélesítése határsértés, ami jó eséllyel magával vonja legalábbis nem megalapozott vagy továbbmenve, téves következtetések megjelenését. A természettudományos módszer gúzsba kötése szakrális szövegek speciális olvasatával ugyanilyen problémával küzd: ebben az esetben nem sikerült a megközelítés során a vizsgálati módszert és annak trágyát meghatározott módon elkülöníteni, demarkálni.
A függetlenség
A konfliktusos megközelítés problémájára természetszerűleg adódik az a válasz, hogy ha helyesen elkülönítjük a vallás és a természettudomány területeit, elkerülhető az az ádáz szembenállás, ami alapvetően a materialista természettudósok és a "bibliahű" kreacionisták között van. A Barbour által leírt rendszerben ha helyesen, elkülönített módon tesszük fel magát a kérdést, hogy a vallás és a természettudomány mivel foglalkozik, ha sikerül bemutatni azt a tartományt, amit az egyik és a másik felölel, valamint ha gondosan megvizsgáljuk a módszert, ahogy azok tárgyukat megközelítik, túl lehet lépni a konfliktus szűklátókörűségén és közelebb lehet jutni az igazsághoz is. A függetlenséget vizsgálva két nagy területet mutat be a szerző, egyrészt azt, hogy ezek megközelíthetők eltérő tartományokként is, majd azt is, hogy ezeknek eltérő funkciója és nyelve is van.
Az elkülönülő tartományok megközelítési módjának megértéséhez legelőször is túl kell lépni a szószerintiség (bibliai literalizmus) megközelítésén anélkül, hogy a kereszténység alapüzenetét feladnánk. Barbour rámutat, hogy sok evangelikál és konzervatív keresztény számára úgy játszik központi szerepet a Bibliához való ragaszkodás, hogy ez nem jelenti egyben a literalista megközelítést. Megközelítésük szerint Jézus Krisztus személyes Megváltó voltát nem fenyegeti - de nem is támogatja - a modern természettudomány. Ennél is egyszerűbben választja ketté e területet a protestáns neoortodoxia (visszatérés a reformáció tanításához), ami az Istenben megismerhetőt a Jézus Krisztusban való hitben látja. Így a természettudománynak nem kell beleavatkoznia a teológiában, hiszen Isten a történelemben nyilvánítja ki önmagát Fia megjelenésével (mint csúcsponttal), és nem elsődlegesen a természetben (a teremtésben) jeleníti meg önmagát. E nézet elkötelezettjei szerint a Bibliát igenis komolyan kell venni, de a szó szerinti értelmezést nem tekinti szükségesnek és értelmesnek. Ehhez hasonlóan a neoortodox megközelítés a katolikus megközelítéssel egyetemben különbséget tesz a (természeti) világban működő események elsődleges és másodlagos oka között. Isten az elsődleges Ok, de Ő a természettudomány által tanulmányozott tartományba nem közvetlenül avatkozik be, hanem másodlagos okok bevezetésével. Így a természettudomány sohasem érhet fel az elsődleges ok felfedezéséig, hanem csak a naturalista okok feltárásáig.
Az elkülönítés másik lehetséges módja abból a tényből fakad, hogy vallás és természettudomány eltérő nyelvet használ és más a funkciója. Az analitikus nyelvészet (Wittgenstein és követői) mutatott rá a "nyelvi játszma" létezésére, nevezetesen, hogy a nyelvet másként használjuk egyik vagy másik (társadalmi) környezetben. A természettudomány nyelvezete elsősorban elsősorban az előrejelzéseket és az irányítási funkciót látja el, viszont metafizikai rendszerek leírására nem alkalmas. Ehhez hasonlóan a vallásos nyelvezet alapvetően a hit, az erkölcs stb. leírásának az eszköze, nem alkalmas arra a szerepre, amire a természettudományos nyelvet használjuk. Barbour példája szerint a teremtéstörténetek célja és szerepe nem a természet naturalista leírása, hanem a közösség összekovácsolásának, az erkölcsi mintáknak, a közösen gyakorlandó rituálék leírása.
A függetlenséggel kapcsolatban leírható kritika az, hogy ha már-már hermetikusan elzárjuk ezeket a területeket, szinte teljesen lehetetlenné válik e két alapvető emberi tartomány közötti párbeszéd, és a gyakorlati életben talán nehezen integrálható egységes világnézetté és viselkedési formává. Mintha ugyanaz az ember más lenne a templomban - és a laborban...
A párbeszéd
Természettudomány és vallás lehetséges kapcsolati modelljei közül a harmadik a párbeszéd. Ebben az esetben nem különülnek el a vallás és a természettudomány régiói, lehetővé téve valamilyen dialógust ezen tartományok között. Értelemszerűen továbbra is megmarad a természettudomány és a vallás saját tartománya, így párbeszéd főként az előfeltevések, a határok, az alkalmazott módszerek és fogalmak mentén alakul ki. Érdekes és vizsgált tény, hogy a modern természettudomány alapvetően a zsidó-keresztény kultúra talaján alakult ki - elismerve az arab kultúra ebben játszott nagyon fontos szerepét. Összevetve a görög-római kultúrával, bár mindkettő vallja a világ összetettségét és megismerhetőségét, a bibliai teremtéstörténetből bizonyos esetlegességet láttak a természetet vizsgáló monoteisták, míg a görög-római világ bizonyos alapelvekből (arkhé) szükségszerűen levezethetőt lát a világ létezésének hátterében. Ez olyan értelemben nyomja rá a bélyegét a gondolkodásra, hogy a zsidó-keresztény és arab kultúra világképével összeegyeztethető a kísérletezés, ami alapvetően a modern természettudomány sajátja, míg a görög-római kultúrával (és más vallási hagyományokkal) nem. Ezen túl vallás és természettudomány találkozásakor felmerül a határok kérdése. Ez azonban szükségképpen nem adott a természettudomány illetékességi körén belül, ezekre a kérdésekre a természettudós saját tudománya alapján nem tud válaszolni. Bizonyos magánéleti határhelyzetekben (halál, szorongás, erkölcsi kérdések, öröm) merülnek fel olyan kérdések, amik a mindennapokban is valamiféle támasztékot igényelnek. Ehhez hasonlóan a természettudomány nem tud választ adni önmagában például azokra az etikai kérdésekre, amik művelése során felmerülnek. És itt, ezen a horizonton nyílhat meg párbeszéd a természettudomány és a vallás szakemberei között.
Továbbá nagyon fontos megfelelő kritikával tekinteni a leegyszerűsítő képre: a természettudomány objektív, a vallás szubjektív. Épp a modern fizika hívja fel a figyelmet ennek a kivitelezhetetlenségére, hisze a nem emberi léptékű (csillagászat, kvantumfizika) területeknél olyan modelleket és analógiákat kénytelen alkotni, amik nem az adatok logikai összerendezéséből, hanem az emberi kreativitásból következnek. Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvében vezeti be a paradigma fogalmát a tudományfilozófiába, és arra mutat rá, hogy a tudományos elméletek nem egyszerűen fejlődnek, hanem egy adott értelmezési közegben léteznek és értelmezhetőek. Ha azonban az adatok szétfeszítik az adott tudományos rendszer megközelítését - ez történt látványosan a klasszikus fizika-modern fizika szemléletváltásánál -, akkor az új paradigma szinte forradalmi módon robban be a tudományos köztudatba, alapjában kérdőjelezve meg azt, amit eddig gondoltak. A régi paradigma tudósai, amíg lehet, segédhipotézisek bevezetésével élnek, és ezzel lényegében egyfajta szubjektivitás jelenlétét igazolják a természettudományos területen.
Tudomány és vallás találkozásánál a párbeszéd alapja a módszertani párhuzamok jelenléte is lehet. A munkáját korrekten végző fizikus és teológus újabb és újabb kihívásokkal szembesülve fejleszti a saját rendszerét. (Így tehát nem igaz az, hogy a vallás ne reagálna progresszív módon a valóságra). Sem a vallás, sem a természettudomány nem "naivan objektív", hiszen a világ ábrázolhatósága kifinomultabb megközelítést kíván meg tőle. A másik terület, ahol párbeszéd alakulhat ki, szintén a természettudomány területén jelentkezett meglepő módon. A modern kvantumelmélet szerint nem független a megfigyelőtől a megfigyelés, és ezzel a "független objektív megközelítés" tarthatatlanná vált természettudományos körökben, hiszen a megfigyelés során a tudós résztvevője és nem csak objektív szemlélője a megfigyelt kísérletnek. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy vallás és természettudomány módszerei között továbbra is megmaradnak a különbségek, de tekintettel a módszertani és analógiás hasonlóságokra, épp ez utóbbi területeken lehetséges párbeszéd közöttük.
Az integráció
A Barbour által ismertetett kapcsolati modellek közül az integráció az, ami a legnagyobb átfedésbe, abszolút értelemre jutva pedig mintegy részhalmazként mutatja be a vallás és a tudomány területeit. Az ezzel kapcsolatban megfogalmazható kritika leginkább az, hogy az ilyen integráció csak akkor lehetséges, ha valamelyik terület torzítva vagy erőteljes kompromisszumok mentén jelenik meg. Ezen kacpcsolati modellen belül három elképzelést jelenít meg:
- természeti teológia - ami szerint a természetet vizsgálva juthatunk el egy olyan következtetésre, ami szerint Isten létezése inkább valószínűbb, mint az ellenkezője;
- a természet teológiája - a természetet vizsgáló természettudomány alapvetően befolyásolhatja a teológia egyes részeit, különösképpen a teremtésre és az ember természetére vonatkozóan; és
- a rendszerező szintézisek - tipikusan folyamatfilozófia - ami átfogó metafizikájához mind a vallás, mind a természettudomány egyaránt hozzájárul.
A természeti teológia a világban rendezettséget lát. Már Aquinói Szent Tamás teleológiai (szándék) érve szerint is ezt látjuk: a teremtett világ valamire teremtetett. Bár a rendezettségre vonatkozó érvek főként HUme munkája nyomán megkérdőjeleződtek (hiszen a világban található rossz, szenvedés és halál megkérdőjelezi egy egyöntetűen jó Isten létezését), a világ tervezettségére vonatkozó érveléseket Darwin fellépéséig érvényesnek tartották. A mai gondolkodók közül Swinburne vette védelmébe ezt az érvet azzal, hogy egfajta valószínűségi érvelést vezet be a természet vizsgálata során: inkább érv a transzcendens léte mellet, mint ellene. Ezen túl érv lehet az ún. antropikus-el, azaz a világegyetem finomhangoltságának ténye, ami szintén értelmezhető valamiféle pozitív valószínűségként a világegyetemre vonatkozó terv tekintetében.
Az alapvetően teológiai alappal bíró természet teológiája szerint a hagyományos teológiát az új tudományos megfigyelések alapján felül kell bírálni és át kell dolgozni, de nem kell feladni. A korábban statikus fizikai és teológiai világképet fel kell hogy váltsa egy dinamikus fejlődési folyamat, hiszen ezt látjuk a természettudományban. Észre kell vennünk, a konszenzus lehetőségét természettudomány és vallás között abban, hogy a véletlenszerűség és a törvényszerűség együttesen határozza meg a szélsőséges rendszerek (pl. kvantumfizika, kozmológia, evolúció) működését, és ugyanezt fel kell ismernünk a teológiában is, felváltva a korábban már említett statikus megközelítést és képet. E szerint Isten a törvényszerű és véletlenszerű folyamatok teljességén keresztül teremt és működteti a világmindenséget.
A szisztematikus szintézist főként a folyamatfilozófiával írhatjuk le. A kvantumfizikában és a filozófiában jártas Alfred N. Whitehead pillanatszerű események folyamataként írja le a világot. A folyamatszerű megközelítésben a szellem és az anyag dualizmusa egyfajta esemény két aspektusa vagy fázisa. Az ilyen metafizikai háttére megszülető folyamatteológia számára Isten a rend és az újdonság forrása minden egyes pillanatban. Isten nem csak fölötte áll, hanem részt is vesz a világ minden egyes mozzanatában.
Összefoglalás
Összefoglalva tehát vallás és természettudomány kapcsolata - Barbour leírása szerint - négyféle lehet:
- konfliktus, ahol a teológiai spektrum két szélén állók egymást kölcsönösen kizáró módon jelenítik meg természettudomány és vallás kapcsolatát;
- függetlenség, ahol természettudomány és vallás elkülönülő területek, s így nem alakul ki közöttük konfliktus;
- párbeszéd, ahol természettudomány és vallás területei részben átfednek, és bizonyos határterületeken, módszerekben kialakulhat párbeszéd a tématerület művelői között; és
- integráció, ahol az egyik vagy másik terület mintegy részhalmazaként jeleníthető meg egy integrált szemlélet - vagy e két terület egyetlen koherens metafizikába integrálható.
Felhasznált irodalom
- Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása, Kalligram, Pozsony, 2009.
További olvasásra ajánljuk meg:
- McGrath, Alister E.: Tudomány és vallás, Typotex, Budapest, 2003.
- A Kalligram Kiadó Tudomány és vallás sorozata:
- Barbour, Ian G.: A természettudomány és a vallás találkozása, Kalligram, Pozsony, 2009.
- Brooke, John Hedley: Tudomány és vallás - Történelmi áttekintés, Kalligram, Pozsony, 2011.
- McGrath, Alister E.: Dawkins Istene - Gének, mémek és az élet értelme, Kalligram, Pozsony, 2008.
- Peacocke, Arthur: Egy tudományos kor teológiája, Kalligram, Pozsony, 2011.
- Polkinghorne, John: Egyetlen világunk - A tudomány és a teológia kölcsönhatásai, Kalligram, Pozsony, 2008.
- Torrance, Thomas F.: Keresztény teológia és természettudományos kultúra, Kalligram, Pozsony, 2011.