Számomra megmosolyogtató ami az átlagember fejében a sátánizmusról rejtezik. Sőt, különösképpen megmosolyogtató az, amikor főként tinédzserek "sátánizmus" címszó alatt lázadásuk jelképévé a 666-ot és a fordított keresztet teszik. Ha akarom, akár lehet is - bár a három hatos ebben a formában semmiképpen nem antikrisztusi jelkép [Jel 13,18 - ahol ráadásul a legrégebbi kéziratok a 616-os számot hozzák változatukban], és a fordított kereszt Szent Péter apostolra utal, aki méltatlannak érezvén azt, hogy Krisztushoz hasonlóan keresztre feszítsék, azt kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék meg. Mármint a keresztény hagyomány szerint.
A sátánizmusnak és halálkultusznak a megjelenése Fjodor Kuzmics Szologub [1863-1927] költészetében egészen más oka volt. Míg jó száz évvel korábban a romantikában Lucifer alakja pozitív hős, aki fényhozó szerepénél fogva valamiféle emelkedett szolgálatot tesz az emberiség számára, addig az 1880-as 90-es évekre az orosz irodalmi fejlődés abba az irányba is elmozdult, hogy a naturalista ábrázolási mód véglegesen és végletesen kiábrándította az esztétikai szépség iránt érzékeny embereket ebből a világból. Ez a rettenet, az Isten műve [akit a hagyományos gondolkodásmód teremtőnek állít be] feldolgozhatatlan, s épp ezért szükséges az, hogy vele szembeforduljanak. Szologub is a fizikai világ romlásának a láttán azt hirdette műveiben, hogy az ember csak saját magában, illúzióiban és álmaiban találhatja meg az igazi szépséget. Az éjszaka, a halál örök békéje lesz a harmonikus és szép.
A verseket Lothár László fordította. [Forrás: Klasszikus orosz költők - második kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978, 29-31. o.]
A sátán hintája
Borzas fenyőknek árnyán,
zúgó folyam fölött,
hajtja hintám a sátán,
elfog, majd újra lök.
Szőrös keze suhintja,
oda - ide -
oda - ide -
s hajlik, görbül a hinta
deszkája, s íme, mintha
szakadna kötele.
Az ülés ócska fája
iszonyúan recseg,
sz az ördög hahotázva
röhög, majd szétreped.
Lengek felé a légben,
oda - ide -
oda - ide -
lengek, s vesztemet érzem,
s a sátán néz sötéten;
rémít tekintete.
Sötét fenyőknek árnyán
kék ég átkacag:
Hintájára tett a sátán,
hát hintázz - rajta csak!
Borzas fenyőknek árnyán
sivít lármás csapat:
Hintára tett a sátán,
hát hintázz - rajta csak!
Hintáját ő, tudom már,
nem hagyja addig itt,
míg csak egy fordulónál
durván le nem taszít,
míg a kender fölöttem
végképp el nem szakad
a rángatásra, s földem
magához nem ragad.
Most túl lombok határán -
majd összetörve lenn...
Lökdöss hát, rajta sátán,
még feljebb! - jaj nekem! ...
Ádámnak mondott valaki
Ádámnak mondott valaki,
s egyedül éltem édenemben.
Feslő virágok százai
dicsértek illatukkal engem,
s az ősi állat-sereg,
mind szűkebb körben körülöttem,
még bűn nélküli testemet
bámulta szertelen gyönyörben.
Csobogó patak sietett
csókolni mezítelen lábam,
és tükrében szemeimet
boldogan mosolyogni láttam.
S a hegyek lépcsőfokait
midőn öntözte esti harmat,
eljött a boszorkány, Lilit,
útján azúrkék alkonyatnak.
Mint csendes álom, bűntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek! ...
Ám az átkozott fának árnyán
elszunnyadtam... s hogy ébredek,
csöndes mosollyal Éva vár rám...
Mire a kék hajnal megint
reáhajolt a tengerekre,
az én Lilitem messze tűnt,
akár az árnyék - mindörökre.
* - *
A realista ábrázolás egyik nagy kihívása az, hogy vajon az ember van-e elég erős ahhoz, hogy szembenézzen saját valóságával. Az orosz nagy regények, főként Tolsztoj és Dosztojevszkij művei a maguk kíméletlenségükben ábrázolták a 19. századi orosz valóságot, ami minden volt, csak épp szép nem. A tolsztojizmus, illetve Dosztojevszkij mélységesen ragyogó ortodox kereszténysége elsődlegesen etikai megoldást kínált arra az ellentmondásra, arra a helyzetre, amit a kortárs Oroszország számukra kínált.
Számomra úgy tűnik, hogy az Evangélium adta megoldást alapjaiban utasítja vissza Szologub, mégpedig azért, mert az általa tapasztalt világ valósága kizárja egy szerető Isten létét. [Hogy tudományos párhuzamot hozzak: ez okozott komoly kihívást Darwin világképében is.] Szologub azt látta, ezt olvashatjuk ki a fenti verseiből is, hogy valamiféle harc van itt, egyfajta dualista küzdelem folyik jó és rossz között. Azonban megkérdőjelezi azt, hogy a hagyományos felosztás [Isten a jó, és sátán a rossz] helyesen írná le az etikai irányokat - s ezzel párhuzamosan az erőviszonyokat is. Szologub elutasítása - így látom - inkább tapasztalati alapú, semmint a vallásossággal és a kereszténységgel való konok szembenállás.
A sátán hintájának képében a gyerekek által szeretett játékszerből, a hintából egy kegyetlen, szabadságot korlátozó eszköz lesz. Nem tudjuk, hogy a vers hőse hogyan került bele - ahogyan az ember is megkérdezi önmagától: hogyan kerültem erre a világra? -, de azt látjuk, hogy a deszka foglya. Kiszállni nem lehet: a sátán hajtja, egyre vadabbul - s ráadásul zúgó folyam fölött. A hintában ülő költő félelme és a sátáni kacaj az életet végletekig kegyetlen játéknak mutatja be. Ráadásul e természetfölötti lények társaságában a hintát hajtón kívül mások is megjelennek és szemlélik kegyetlenül rémületét. A hintázás lendülete egyre nagyobb és nagyobb - és a végső zuhanástól való félelem még kíméletlenebbé teszi a képet. Szükségszerű a halál, a "kender végképp elszakad", és a halálban a durva összetöretés. De végül a halál torkában is megjelenik valamiféle dac és halálvágy a félelem ellenére is, a kérésben, hogy "lökdösse még". Az itt kirajzolódó világképben Isten nem jelenik meg, mintha nem is létezne. Megítélésem szerint Szologub azt kívánta érzékeltetni, hogy elvileg bár lehetséges lenne az, hogy etikai értelemben jóként értelmezzük Istent - de távolléte a tökéletes vereségére, gyengeségére - esetleg halálára - utal.
Az Ádámnak mondott valaki költeményében más szempontból bontja ki az erkölcsi alapkérdést, a jó és a rossz irányát. Művében egy héber hagyományhoz, Lilithez nyúl vissza, aki bizonyos értelemben Éva ellenpárja. Isten megint távol van: az "Ádámnak mondott valaki" kijelentés ezt sugallja: nem tudom ki, de hallottam, hogy Ádámnak mondott. [A héber szó jelentése egyébként ember. Ebbe az irányba azonban nem igazán hiszem, hogy el kéne húzni a vers értelmezését, mert orosz címe Я был один в моем раю - Egyedül voltam a paradicsomomban - nem támasztja alá azt a többletet, amit valószínűleg Lothár László zsenialitása tett bele.] Ádám jelen helyzetében boldog és teljes összhangban van a természettel. Az alkonyatkor őt meglátogató boszorkány, Lilit épp abban az időben jelenik meg, amikor a bibliai teremtéstörténet szerint a később számon kérő Isten is: alkonyatkor.
A különbség a bibliai történethez itt érhető tetten leginkább. Míg ott egyfajta meghasonlást látunk Ádámnál [észrevévén, hogy ő egyedül van], addig itt semmi ilyet nem tapasztalunk. Az összhang egészen a boldogságig emelkedik, s ami a legfontosabb: bűntelenségben létezik Ádám Lilittel:
Mint csendes álom, bűntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek! ...
Ez az összhang és boldogság azonban megbomlik: "az átkozott fa" [vajon melyik lehet ez? az örök élet fája?] alatt elszunnyad - és Évával az oldalán ébred. Éva közelsége - Lilit távolsága magában hordozza azt a sorsszerűséget, amit az ember későbbi élete hoz: a bűneset, az isteni átok és a kiűzetés a paradicsomból, s végül a halál. Úgy tűnik, mintha Ádámot becsapták volna. De ki? Lilit hagyta volna ott Évát? Ekkor a végkövetkeztetés ugyanaz: Isten távoli és gyengébb is a "rossz" erőivel szemben. Vagy Isten kergette el Lilitet, és Ádám szabadságát megerőszakolva tukmálta rá ezt az új nőt? Bármelyik megoldás is a helyes, mindkettő reménytelen és szívszorító.
Képek forrása: devianart.com