Ki vagyok én?
Erre a viszonylag egyszerű kérdésre nem is olyan egyszerű válaszolni. Susan Greenfield: Identitás a XXI. században c. könyve az emberi identitást vizsgálja korunkban.
Mielőtt részletekbe menően (egyébként nem fogok részletekbe menni) ismertetném Susan Greenfield felosztását, felhívnám egy másik könyvre is a figyelmet: David Riesman: A magányos tömeg c. művére, ami állítólag a XX. századi szociológiai irodalom egyik legfontosabb műve. Történeti megközelítésében bevezet három fogalmat, ami alapján leírja a történelem során felbukkanó társadalmi embert. Ezek: a tradíció által irányított ember, a belülről irányított ember és a kívülről irányított ember.
A tradíciók által irányított ember - ahogy azt a jelző is sejteti - az emberi hagyományok elfogadója, azaz olyan embereket jelentett akik a társadalmi berendezkedésüket adottnak fogadták be, azért lettek azok, amik, mert a társadalmi konvenciók ezt mondták. Tipikusan ilyen a feudalizmus és a későbbi abból átalakuló paraszti világ: aki jobbágynak (vagy földesúrnak) születik, az jó eséllyel jobbágyként (vagy földesúrként) hal meg. Számomra döbbenetes volt Illyés Gyula vagy Darvas József szociológiai tanulmánya a 30-as évekből: a magyarországi parasztságban ugyanaz a fajta kasztrendszer uralkodott el szinte, mint Indiában: még arra sem nagyon volt esély, hogy a kocsis béresek „felvonulási sorrendje” megváltozzon.
A belülről irányított ember főként a megszülető kapitalizmus fő mozgatórugójaként azok az emberek voltak, akik már szűknek tartották a korábbi társadalmi kereteket, önmagukat ezen kereteken kívül is meg tudták fogalmazni és lépéseket is tettek annak érdekében, hogy az álmaikat ilyen módon megfogalmazzák és megvalósítsák. Ide tartozhat pl. Európa nemzetállamainak kialakulása idején, amikor a kisnemesség, az alsó papság, a megszülető nagypolgárság már mind-mind szűknek találták azokat a kereteket, amiket az abszolút monarchiák korában rájuk akartak kényszeríteni.
A kívülről irányított ember Riesman szerint az, akit viszont ilyen jellegű eszmék, önmegvalósítás és egyebek már nem éltetnek, valódi céljai a mindennapi túlélés szintjén túl nincsenek. Az 50-es években megjelenő modern kommunikációs eszközben, a televízióban Riesman egy olyan erőt látott, ami az átlagemberből egy kívülről irányított, félrevezethető, demagógiával „megetethető” valakit csinál.
Riesman bírálói a szemére vetették, hogy tulajdonképpen a televíziónál a politikai és egyéb gazdasági nyomás olyannyira látványos, hogy sokan tudatosan vagy öntudatlanul is szembe szegülnek az itt elhangzottakkal, a túlzott „beetetés” épp az ellenkezőjét éri el: az emberek az adott eszméktől elfordulnak. (Tulajdonképpen ennek az eszme-elleneszme hatásnak köszönhető pl. a tudatos vásárló és hasonló dolgok, akik bizonyos területeken tudatosan szállnak szembe a televízió világának fő üzenetével.)
És akkor ugrunk 50 évet, és jön Susan Greenfield. Ő 2007-ben jelentette meg a könyvét. A Facebook és a Google még messze nem annyira kifinomult eszközök, mint ma. Ennek ellenére Susan Greenfield megkongatja a vészharangot: baj van, az embereket tulajdonképpen indentitásukban teszi végletesen és végletesen tönkre a 21. századra internethálózattal megerősített globális rendszer.
Az ő elmélete szerint alapvetően három identitásból választhat a ma embere: A Valaki-forgatókönyvéből, a Senki-forgatókönyvéből és az Akárki-forgatókönyvéből.
A Valaki-forgatókönyve szerint élő személy az önmegvalósítás tökéletes útját járja. A globális társadalom, a politika, vagy bármi területén kimagasló eredményeket ér el azáltal, hogy a saját akaratát újra és újra úgy el tudja adni a környezetének (akár kényszerrel, akár csellel, akár mással). Gyakorlatilag tökéletes individualizmusban él. A dolog rákfenéje Greenfield szerint az, hogy emberként társas lények vagyunk, egyre inkább ellentmondásban van a modern világ individualizmust támogató karrierizmusa és bármiféle közösségi tér is (pl. akár a család is, ez magyarázza a szingli lét egyik hajtóerejét is.) A Valaki-forgatókönyve szerint élő ember azért szenved, mert bár tökéletesen „önmegvalósít”, tökéletesen atomizálódik is a társadalomban, magányossá, kiégetté és kiüresedetté válik.
A Senki-forgatókönyve szerint élő személy az, aki ennek épp az ellenkezőjét csinálja: teljesen aláveti magát valamiféle másfajta akaratnak. A lényeg: más döntsön helyettem, más vállalja a felelősséget, én csak egy egyszerű végrehajtóvá válhassak. Greenfield szerint ez a típus leginkább a fundamentális vallásosság szélsőségesein vehető észre; pl. muszlim szélsőségesek esetén még a saját és mások élete árán is fontosabb Allah akarata...
Az Akárki-forgatókönyve szerint élő ember szerint ha létezik egy adott, felvehető identitás, ami elég szimpatikus a számára, akkor önmaga helyett emellett dönt. Itt az a lényeg, hogy a valódi én helyett szinte szó szerint egy „forgatókönyvet” húznak rá saját életükre. Greenfield szerint a számítógép játékok megszállottai (a gamerek) tipikusan ilyenek. Egy adott játék forgatókönyvébe ágyazódva egy avatar mögé bújva, de bizonyos cselekvési szabadsággal (amit a játék szabályai lehetővé tesznek) léteznek egy másik identitásban a sajátjukhoz képest.
Természetesen többször leírja Greenfield, hogy ezek a forgatókönyvek (Valaki, Senki, Akárki) csak bizonyos értelemben létező típusok, a valóságban általában kevert típusokkal találkozunk. Azonban ez az egész ügy rámutat arra, hogy alapvetően ez a három „játéktér” maradt meg a globális társadalom egyénjeinek, s nem nagyon van belőle kitörési pont.
Egy picit én még azt is hozzá teszem, hogy amíg a Riesman által leírt kívülről irányított ember még tudott bizonyos értelemben ellenállni ennek az irányításnak, a 21. század embere egyre kevéssé éri fel ésszel, hogy a legalapvetőbb identitását támadja meg a tömegkultúra tömegkommunikációja. A televízió üzenetszórásos üzemmódban működő valami: amikor az ember nézi, hallgatja, akkor tudja: ezt nézi vagy hallgatja, a film, még ha bele is éli magát, azért alapvetően különbözik a személyiségemtől (még ha formál is engem). Az internetes tömegkultúra – különösen a finomhangolt technikák – azonban interaktívak. Az interaktivitás azonban tulajdonképpen nem valóságos, hanem csupán illuzórikus, hiszen a finomhangolásnak épp az a lényege, hogy azokba a „csatornákba” terelgesse újra és újra vissza az embert, amilyen a gondolkodása. A Google és a Facebook kereső rendszerei nem véletlenül olyanok, amilyenek: elsődlegesen az eladásra vannak optimalizálva. De ha pl. a politikát nézem, ha az ember bizonyos oldalakat látogat, bizonyos típusú hozzászólásokat tesz (kulcsszavak!), egy idő után ezek a rendszerek bezárják egy olyan „buborékba”, amiből nem fog kilátni. Tulajdonképpen az ember észrevétlenül egy virtuális valóságot teremt magának, ahol úgy érzi, hogy ő a világ közepe. (Bizonyos értelemben igaz: ő a saját világának közepe.) Kritika nélkül azonban szerintem felerősíti a kívülről irányított ember pozícióját azáltal, hogy a választás szabadságának az illúzióját adja.
Greenfield meglehetősen pesszimista megközelítése mellett felvázol egy kiutat is. Megítélése szerint a Valaki-forgatókönyv pici módosítással lehet a nyerő gondolkodási trend, identikus énvédelem a Semmi és az Akárki forgatókönyveivel szemben. Gondolom, hogy részben nyugati gondolkodásmódjának köszönhetően is pozitívumnak tartja az individualizmust, ami azonban nem szakadhat el teljes mértékben a közösségtől. Megítélése szerint a kreativitást fejlesztő oktatás és gondolkodásmód az, ami kivisz ebből az ördögi körből (ő ezt Heuréka-forgatókönyvnek nevezi). A kreativitás alapvetően individualista folyamat, de ugyanakkor értékteremtő is (nem pusztán öncélú), átmentheti a hagyományos kapcsolatrendszereket is, hiszen egy kreatív ember meg akarja osztani a dolgait másokkal. Az ilyen irányba történő eltolódás egyfajta „agyvédő” funkcióként is szolgál azzal, hogy lehetőséget kínál a Senki vagy az Akárki forgatókönyvvel becsapottak számára arra, hogy a saját énjüket a kreativitásukon keresztül megerősíthessék, illetve az előzetes forgatókönyvekből a spontaneitás irányába kiléphessenek.
Nehéz megítélni, hogy Susan Greenfield Heuréka-forgatókönyve mennyire reális, de azt mindenképp elmondhatjuk, hogy reménykeltő lehet azok számára, akik fontosnak tartják az emberi létezés méltóságát és alapértékeit.