A monoteista kultúrákban – ide sorolva természetszerűleg a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot is – a legnagyobb értéket az „isten” hangsorral jelölik. Ezt a központi értéket – vagy inkább így: ÉRTÉKet! - többféle módon próbálták már meghatározni. Természetszerűleg a monoteizmus rendszerező elméi az istenségről szóló ún. katafatikus kijelentések egész sorát írták le, így: mindenható, mindenütt jelen való, stb. A pozitív kijelentések mellett a monoteizmus középponti ÉRTÉKének a leírása negatív, apofatikus is volt: leírták, hogy milyen nem az istenség. S a harmadik, talán leírhatatlan, a misztikus út, a személyi egyesülés spirituális megtapasztalásai is mind-mind erről a központi ÉRTÉKről szólnak. (A zsidó kabbala misztikája, a szúfi hagyomány, a keleti és nyugati keresztény misztika mind-mind ide sorolható.)
A nyugati történelmi helyzet (fejlődés?) abba a sajátságos zsákutcába vitte önmagát, hogy a központi ÉRTÉK értékmérője megváltozott:
ÉRTÉK: ISTEN → EMBER
A történelmi ok-okozati összefüggések vizsgálatával talán ne menjünk vissza Ádámig és Éváig. Elég talán annyi, hogy főként az uralkodói és az egyházi visszaélések ellenhatásaként jelenik meg az a gondolat a történelemben, hogy minden értéke és mértéke az ember.
Tradicionalista szemüvegen át nézve ennél nagyobb létrontást elképzelni sem lehet. De tényleg így van? Van-e valamiféle kibúvó – legalábbis az egyén szintjén – a fokozódó devalvációval szemben? Azt gondolom: van, de erről még egy picit később...
A történelmi-politikai alakulatváltások sajátos következménye az lett, hogy bizonyos, korábban talán egyértelműen meg nem fogalmazott, a monoteista kultúrába ágyazott ÉRTÉKet célzó címkék jelentek meg, amik a maguk primér formájában még rámutattak valamiféle jól körülhatárolható rendre és gondolatra még akkor is, ha a leg-legközpontibb ÉRTÉK pontos jelentését és értékmérőjét az egyes történelmi/politikai szereplők másként határozták meg.
Mit és hogyan?
Úgy tűnik, vitán felül állt magának az ÉRTÉKnek a léte – még akkor is, ha annak pontos tartalmát (Isten? Ember?) nem tudták egyöntetűen meghatározni. S úgy tűnik, hogy ennek a központi ÉRTÉKnek három olyan aspektusát sikerült a politika eszközeivel megragadni, ami mind a mai napig meghatározójává lett a politikai közgondolkozásnak, hagyománynak és retorikának.
A konzervatív aspektus/címke elsődlegesen a központi ÉRTÉK állandóságát, hagyományát emelte ki. A liberális aspektus a szabadságot, míg a szociális a másik emberrel való szolidáris bánásmódot. Az így használt mutatószavak sajátos romláson mentek keresztül. Először is, nem úgy mutatták be őket, mint központi ÉRTÉK egy-egy aspektusát, azaz nem arra törekedtek, hogy a három aspektus egyensúlyát megőrizzék. Másodszor – ebből következően – a másik két aspektus rovására önmagukat túlhangsúlyozták, s így elszakadtak a középponti ÉRTÉK talapzatától. Harmadszor, az ÉRTÉKtől elszakadt vonulatban az eszmeiség és az aktuálpolitikai cselekvés kettősségében az adott aspektusból előbb hangzatos jelszó, aztán egyszerűsítő címke, végül üres szólam lett. S legvégső, negyedik pontként e szavak, jelzők szitokszavakká váltak azok szájában, akik a másik két aspektus valamelyikét tették meg rendező elvükben főszereplőként.
Talán ötödik pontként írhatnám le ezeknek a címkéknek a „túlfutását” - megítélésem szerint azonban itt egy ponton túl már egy egészen új jelenségről kell beszélnünk. A politikát űzők számára az eszmeiségben való gondolkodás alászálló minősége nem hozta azt a fajta mennyiségi elvárást, amit egy uralomra törő politikai párt megkíván egy demokratikus választási rendszerben. Éppen ezért az aspektusokat új, túlhajtott, leegyszerűsített és jobban számszerűsíthető szólamok váltották fel.
A konzervatív, nemzeti eszméket felcserélik a negatív jellegű szólamok: rasszizmus, sőt az idegengyűlölet mindenfajta formái (xenofóbiaként jelöltem). A szabadságeszmény túlhajszolása a kisebbségi vélemények túlhajszolásán túl egyfajta véleménynácizmusba torkollik. (Bizonyos kérdések felvetése bizonyos körökben – amelyek egyre szélesednek! – már önmagában is haragot és megbélyegzést szülnek.) Az elvárható, szolidáris alapon működő társadalmi segítséget pedig felváltja az ingyenélés populizmusa. A politika a maga deviáns devalvációjával elérte azt, hogy a korábban még a központi ÉRTÉKre mutató mutatószók (konzervatív, liberális és szociáis) kiüresedtek azáltal, hogy ma már ezeket a túlhajtott szólamokat és cselekvésmódokat jelöli (inkább: bélyegzi) vele.
Mi a megoldás erre a problémára?
- Fel kell ismernünk, hogy ez probléma! (Helyzetértékelés!)
- Fel kell ismernünk, hogy a probléma megoldását nem várhatjuk el a túlhajtásban érdekelt politikától.
- Fel kell ismerni, hogy megoldás társadalmi szinten nincs – csak egyénileg. (S minél többen gondolják így és illesztik az életüket ehhez – annál nagyobb eséllyel lehet hatása a társadalom egészére.)
- Újra fel kell fedeznünk a mutatószavak (konzervatív, liberális, szociális) által jelölt aspektusokat, és
- Újra fel kell fedezni és talapzatként kell használni egyéni életünk szintjén az ÉRTÉKet – bármi legyen is annak értékmérője/tartalma.
A keresztény hagyományból szemlélve (és posztkeresztényként is!) viszonylag könnyű dolgunk van. A központi ÉRTÉKre mutató címkék/aspektusok mindegyikét elég jól behatárolja két irányból is a keresztény tanítás.
A konzervatív látásmód rákfenéje az a fajta farizeusi magatartás, ami szájával hirdeti ugyan az igazságot, miközben attól teljesen különböző módon él. Érdemes egy picit elgondolkozni azon, hogy Jézus nem lázadásra bírta rá követőit a farizeizmust illetően. Sőt, felhívta a figyelmet rá: mindent aszerint kell csinálni, ahogyan mondják, hiszen Mózes székében ülnek. Ellenben a cselekvéseiktől (kovászuktól) óvta a tanítványait. A hagyomány, a törvény, az erkölcs: érték. Hazug módon élni nem az. Fel kell újra fedeznünk a konzervatív aspektusban fellelhető, előre vivő értékeket.
A liberális látásmód rákfenéje a szabadosság. Ez nem más, mint a szabadsággal való visszaélés. Pál apostol figyelmeztetett arra, hogy bár éljünk a szabadsággal, de ez ne legyen a bűn(ben élés) leple. Meg kell itt is találnunk egyéni életünkben a határokat: meddig tart még az énem kifejeződése a szabadságban – s honnantól kezdve válik ez önmagam és mások számára kártékonnyá?
A szociális látásmód rákfenéje az ingyen kenyér mítosza. Jézust – miután több ezer embert jóllakatott – királlyá akarták tenni, de ő elhárította. Ugyanakkor mást sem olvasunk az Ószövetségben, mint hogy Isten az özvegyeket, az árvákat, a jövevényeket segítő, felkaroló, és megbosszulja azt, ha valaki az ő helyzetükkel visszaél. Pál apostol pedig arra is adott választ, hogy ha valaki nem akar dolgozni, az ne is egyék.
Ennek alapján is jól látható, hogy a nyugati keresztény/posztkeresztény hagyományban az ÉRTÉK aspektusai a konzervatív, a liberális és a szociális által jelöltek. Nemcsak fontos értéket képviselnek, de ráadásul rá is mutatnak a központi ÉRTÉKre. A helyére kell őket helyeznünk újra, hogy a keresztény hagyományban megtalálhassuk újra azt a talapzatot, amit ez az ÉRTÉK képvisel.
De akkor mi, vagy ki ez az ÉRTÉK?
A sajátos nyugati történelmi vonalat szerint ennek két megfejtése volt, ahogy korábban már írtam róla: előbb az ISTEN, később az EMBER. Filozófiai/teológiai szempontból – pláne tradicionalista szemlélet talaján – lehet azon keseregni, hogy ez önmagában egy értékromlás. Nehéz lenne a történelem kerekét visszafele forgatni, s félek, nem is járnánk szerencsével egy korábbi, ideálisnak gondolt állapot restaurációjával. Valószínűleg a teokratikus gondolkodásmód durván eltorzított változatát tudnánk csak előállítani.
Ráadásul mit lehet tenni egy szekuláris világban, ahol a központi ÉRTÉKbe újra ISTENt helyettesítve csak felesleges ellenkezést kapnánk? Először is visszautalnék a 3. pontra: nem lehet teljes társadalmi megújulást várni anélkül, hogy egyénenként ne változtatnánk szemléletmódot.
Bár megtehetnénk – egyéni szinten meg is tehetjük –, hogy a központi értékben ISTENt helyettesítjük, ez a nem keresztény embertársak számára nehéznek bizonyulna. Sőt: önmagunk számára is (már ha beszélhetek most egy picit keresztény nézőpontból). A probléma gyökere itt az, hogy az ISTEN túl távoli és elvont képzeteket kelt a nyugati keresztény hagyományban. Segítségért a keleti keresztény hagyományhoz és címhasználatához nyúlva: az ÉRTÉKbe tartalomként az ISTENEMBERt helyezzük bele. A keresztény hagyományban szocializálódott, de nem hívő számára az ember Jézus ugyanúgy elfogadható, ha emberi természetét vesszük homloktérbe. S kettős természete miatt a hívő szemlélete sem csorbul, hiszen hitvallása szerint Isten Fia – valóságos Isten. A legigazabb ember találkozik itt a legvalóságosabb Istennel. Ha eszmecserénk során, amikor újra tartalommal próbáljuk megtölteni az ÉRTÉKet az európai hagyományban, s újra definiálni az ÉRTÉK konzervatív, liberális és szociális aspektusait, a nem hívő számára Jézus személye mint előre mutató példa lehet, míg a tanítványa számára Mestere. S ezzel új értelmet nyer Pál apostol kijelentése:
„Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, ami Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)