„Hesse egy későbbi írásában, az Egy kis teológia (1932) című tanulmányában felvázolja saját, toposz-szerű, háromlépcsős fejlődéselméletét. Az ember az ártatlanság és bűntelenség első, tudattalan állapotából felnőtté válván – vagyis, amikor a lélek ártatlanságát felváltja a racionalitás, a tudat, az ész uralma – a világi élet második stádiumában, amelyben képtelen maradéktalanul megtartani az erkölcsi és társadalmi törvényeket, vagy kétségbeesik és elpusztul, vagy eljut a harmadik stádiumig, a bűntelenség magasabb szintű állapotába, melyben megszűnik idő és tér, vagyis ami örökkévaló, még ha csak a pillanatban is. Ez a harmadik szféra transzcendens, és csak a szentek, illetve a művészóriások, a zsenik érik el halhatatlanokként. Ezt az utat alapjában két embertípus, a jámbor, illetve a racionális ember járja be, és a legtöbben megrekednek a fejlődés második szintjén. A két embertípus között az a különbség, hogy a jámbor a természet részének tudja magát, és hisz egy földöntúli hatalomban, mely irányítja életét – lehet ez sors, daimonion, logosz vagy Isten –, míg a racionális ember önmagát tartja az élet értelmének és céljának, úgy véli, racionalitásával a végtelenségig szavatolhatja a világ fejlődését-folyását, uralhatja a természetet, illetve az egész világot. Lángelméjű kivételes emberek mindkét típusban előfordulhatnak, és létezhet e két embertípus ötvözete is. Hesse Szent Ference ez utóbbi típusba tartozik, aki eléri az emberi fejlődés legfelső fokát, sőt nemcsak megsejti azt és tud róla, hanem tartósan éli is ezt az állapotot, ahonnan az esetleges negyedik stádiumban, a "szentek” közé léphet." Horváth Géza utószava in Hesse, Hermann: Assisi Ferenc, Cartaphilus, Bp., 2012, 88-89. o.