Tolsztoj: Kreutzer-szonáta c. műve elején két evangéliumi idézettel találkozhatunk, a Mt 5,28-cal és a Mt 19,10-12-vel.
Mielőtt belemélyednénk az első bibliavers értelmezésébe legalább két kérdés merül fel ezzel kapcsolatban. Az első, egy metaetikai kérdés: miért az Evangéliumhoz fordul Tolsztoj az általa körüljárt kérdés etikai alátámasztására? A másik: hogyan lehetséges az, hogy az evangéliumi szövegeket nem a korának szokásos magyarázati közege szerint értelmezi? Ez a két összefüggő alapkérdés kicsit jobban segít megérteni azt, hogy hogyan gondolkodott az átlagos orosz ember a 19. század végén.
Az első kérdés nem csak amiatt merül fel, mert Tolsztoj a saját világnézetét nem pusztán a keresztény hagyományokra alapozta, hanem más vallások (elsődlegesen a buddhizmus) szellemi örökségére is. De ezen túl, különösen a szekuláris fejlődést látva is felmerül a kérdés: miért kell újra és újra az Evangéliumhoz fordulni? Miért nem lehet más alapra helyezni ezeket a kérdéseket – amiket egyáltalán nem csak a keresztények, sőt nem is csak a monoteista vallások vallanak a magukénak? Megítélésem szerint ez egyrészről azért van, mert Tolsztoj Jézus Krisztusban és tanításában látta azt az eszményt nagyon sok kérdésben, ami foglalkoztatta. De e mellet úgy érzem, az eltérő írásértelmezés indító oka az Ortodox Egyház hivatalos álláspontjával való szembenállása is lehetett.
Tolsztoj eljárását az első kérdés szempontjából csak a saját történelmi helyezte miatt látom elfogadhatónak. Véleményem szerint a 21. században teljesen elhibázott bibliai szövegekre, mint valamiféle etikai tekintélyre hivatkozni, mégpedig éppen azért, mert ezekhez a szövegekhez az értelmezések sokasága/sokfélesége tapadt, így azok „eredeti” értelme sem mond semmit. Ráadásul, posztkeresztény, szekuláris szempontból kifejezetten káros vallási szövegekre hivatkozni, mint alapra. Azt az eljárást viszont, hogy akár a bibliai tanításból kilúgozva a minden emberre vélhetően vonatkozó etikailag helyest viszem át – nem a bibliai tekintély, hanem az etikailag helyes volta miatt –, teljesen elfogadhatónak tartom. Ha létezik egyetemesen emberi eszmény, akkor az nem a szövegek tekintélyén, hanem az azokban megfogalmazott egyetemes igazságokon alapulhat.
A második kérdés valójában nem is tolsztoji, hanem az egyházi szövegek elsődlegesen nyugati értelmezési válságával összefüggő kérdés. Az ortodox kereszténység nem élte meg a reformáció kihívásait, eszmetörténetileg nem találkozott a felvilágosodás kihívásaival sem. Az ortodox kereszténység nem ismeri (el) azt a rigorózus elhatárolási gyakorlatot, ami a nyugati kereszténység középkor utáni fejlődését vonta magával. Az ortodoxia számára az igaz tan (ὀρθός δόξα) és az igaz/helyes cselekedet (ὀρθοπραξία) kéz a kézben jár. Ezért a korábban kifejtett alapelvi megközelítés – eszmények és cselekedetek oximoronja – végeredményben csak kényszerűen elismert az ortodox gondolkodásban.1 Ebben a közegben fel sem merül az, hogy az evangéliumi szövegek értelmezése az egyházi/ortodox értelmezéstől eltérő is lehet. Miért is lenne?
A nyugati válság lényege az, hogy a bibliai szövegeket is lehet kritikával megközelíteni, azaz nem csak a hivatalos egyházi tanítás lehet a helyes, hanem más is. Az ún. alacsony kritika magával a szöveg kritikájával foglalkozik, azaz megpróbálja a lehető legkorábbi szöveget helyreállítani a rendelkezésre álló kéziratok alapján. Az ún. magas kritika pedig elsődlegesen a szövegek forráskritikájával foglalkozik, azaz azzal, hogy milyen források alapján születhettek meg ezek a nyilvánvalóan sok-sok irodalmi függéstől hemzsegő szövegek. Az egyik ilyen alapkérdés épp a három szinoptikus evangélium (Máté, Márk és Lukács) szövegeinek egymáshoz való viszonya, az ún. szinoptikus kérdés. Ezek a szövegek tehát megközelíthetőek irodalomtudományi eszközökkel is, és az egyházitól eltérő eredményekre is juthatunk. A nyugati értelmezési hagyományban a teológiai interpretációkat – amik még úgy, ahogy egyházi értelmezések és a hívő számára nyújtanak segítséget – fokozatosan háttérbe szorulnak a szekuláris szempontú értelmezésekkel, a teológiából Biblical Studies lesz, a patrisztikából pedig Early Christian Studies.
Ráadásul más szövegekkel kapcsolatban is előlép a posztmodern gondolkodásban bármilyen szöveg dekonstruktív megközelítése, így ma már elsődlegesen olvasatokról és nem tőlem független objektív magyarázatról/jelentésről beszélünk.
A régészeti felfedezések (a tárgyát tekintve ún. bibliai régészet) feltárásai, valamint más megfontolások alapján előtérbe kerültek a szövegek értelmezésének történelmi szempontú megközelítései. A magyar származású történész, Vermes Géza, a szövegek értelmezésénél egészen odáig ment, hogy a hiteles evangélium szintjének eléréséhez lefejti róla az ún. jánosi, páli, péteri és jakabi rétegeket2 – és alig-alig marad valami a szövegből. Ebben a közegben tehát újra fel kell tenni a kérdést: milyen értelmezési környezetben kell ezeket a szövegeket értelmezni? Egyházi szempontból Tolsztoj megközelítése eretnek – tudományos szempontból pedig nagyon naiv.
A prolegomena (bevezetéstan) szokásos megközelítése Máté evangéliumát a zsidókereszténységhez köti, egyes elméletek az elveszett ebonita kereszténység eredetileg arámi nyelvű evangéliumának görög fordítását (és annak újra feldolgozását) látják benne. Ha ez így van, akkor ez Jézus Krisztus tanításának legkorábbi értelmezési rétege lehet.
Az első citált igevers a Hegyi Beszédből való. A bibliaértelmezések általában nagyon kiemelkedően értékelik a Mt. 5-7. fejezeteit, valamiféle messiási programbeszédnek gondolják, amiben a hagyományos zsidó vallásosság alapvető hiányosságaira hívja fel a figyelmet. A szöveg szerkezete nagy vonalakban: a Boldogmondások3, a Törvény4 betöltése, tanácsok az alamizsna, az imádság és böjtölés lelkületéhez – benne a Miatyánk szövege5 –, a világias lelkülettől való óvás, az ítélgetéstől való óvás, az ima erejéről, majd Isten akaratának teljesítéséről (benne kősziklára épített ház példázatával).
A Tolsztoj által citált szöveg a „Törvény betöltése” részben szerepel. Németh László fordításában a Károli Gáspár fordítást használta, annak is a legelterjedtebb, 1908-as revideált szövegváltozatát, ami így szól:
„Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.”
A fenti mondatban szereplő kiemelés nem tőlem, hanem a Károli fordításban így szerepel. Az oka az, hogy az eredeti szövegben a „gonosz” szó nem szerepel, a fordító/revideáló szerint értelmező kiegészítés a szöveg megértéséhez!
A Tolsztoj által felhasznált igevers szövegkörnyezete – ahogy fentebb már írtam – a Hegyibeszédben található Törvény betöltése rész. Ennek bevezető gondolatai és konkrétan a hetedik parancsolat újrafogalmazása adja.
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző nem vész el a törvényből, míg be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában. Mert mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába...
Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében. Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára. Ha pedig jobb kezed visz bűnre, vágd le, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára.
Megmondatott ez is: Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet. Én pedig azt mondom, hogy aki elbocsátja feleségét, paráznaság esetét kivéve, házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” Mt 5,17-20, 27-32.
Jézus szavai – ebben igaza van Tolsztojnak – a vallási radikalizmus szavai. Bár Jézus korának zsidó vallása még nem annyira Írás-centrikus, mint a Templom pusztulása után, azonban itt is bőségesen láthatjuk azt, hogy az Isten Szavaként összegyűjtött iratok mélységes tisztelete és a hozzá való igazodás teljesen természetes Jézus és hallgatói számára. Radikalizmusának egyik sarokpontja, hogy szembeállítja korának vallásos tanítóit – az írástudókat és a farizeusokat – az általa képviselt igazsággal. Miben? A szövegben? Nem, hanem annak értelmezésében, még pontosabban radikális megélésében. A zsidó hallgató elé kitűzött cél a bejutás és nagyság a mennyek országába. Ennek alapfeltételei a jézusi megfogalmazásban:
- az igazságnak felül kell múlnia az írástudók és farizeusok igazságát,
- nem szabad eltörölni egyetlen parancsolatot sem, s így tanítani az embereket, sőt
- be kell tartani az összes abban foglalt parancsolatot.
Jézus – saját küldetésének védelme érdekében elhangzott – védekezése kettős: védi egyrészről a már kinyilatkoztatott és leírt Írások szövegét6, másrészről annak helyes értelmezését, ami jelen esetben az ő általa elmondott értelmezés. A védekezés célja pedig egyértelműen az, hogy az Írások betöltése az ő feladata. Mit jelent ez? Ha visszalapozunk Máté evangéliumában, ott több esetben a próféciák betöltéséről beszél Máté. (Immánuel – Velünk az Isten 1,22; kihívás Egyiptomból 2,15; gyerekgyilkosságok 2,17; a názáreti jelző 2,22-23.) A próféciák betöltése – és Jézus törvénybetöltése mintha teljesen ugyanazt jelentené. Az 5,17 alapján egyértelmű, hogy nem célja eltörölni a Törvényt, sőt a rá következő igevers szerint „egy vessző sem vész el a törvényből, míg be nem teljesedik.” Komoly dilemma elé állítja ezzel hallgatóit – és még komolyabb elé olvasóit –, hiszen felmerülhet a gyakorlati életvitel szempontjából a kérdés: nekem is be kell-e töltenem ilyen módon a Törvényt?7
Megütköztető Jézus eljárása abban a tekintetben is, ahogy az általa citált parancsolatokat formailag kezeli. A „megmondatott”, illetve a Károli fordítás szerint „megmondatott a régieknek” teológiai passzívuma arra utal, hogy Isten mondta meg. Ezt különösen kiemeli az a tény is, hogy magát a Tízparancsolatot is idézi újra és újra. Ezután pedig az „én pedig azt mondom” formulával formailag Isten fölé helyezi önmagát. (Isten megmondta – én viszont jobban tudom.) A radikális mondanivaló túlradikalizált olvasata azonban nem állja meg a helyét, hiszen az elébb mondta el a törvény és a próféták (= az Írások) integritásának és sérthetetlenségének a védelmét. Értelme a kijelentésnek az lehet, hogy az így bevezetett mondanivaló az akkor uralkodó szóbeli hagyományt és írástudói értelmezést írja felül, azaz azt magyarázza meg, hogy mi a mély értelme az adott kijelentésnek.8
A megütköztető forma után juthatunk el a megütköztető tartalomig, amit néhány radikális bibliaértelmezés kivételével általában úgy szoktak értelmezni, hogy a jézusi tanítás a Tízparancsolat illetve a mózesi törvény saját erőből való betarthatatlanságára utal, ami közvetetten nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy Jézus Krisztusra, mint Messiásra mutat, aki betölti helyettem is a Törvényt (és így nekem nem kell, csak kegyelemből lehet betartani ezeket). A szó szerinti olvasat azonban nem ez. Ebben a helyzetben az elvárás a radikális életvezetés, amitől eltérést semmilyen jogcímen nem enged meg.
A hetedik parancsolat szövege magyarul „Ne paráználkodj!” többszörösen megtévesztő. Mind a héber, mind a görög szöveg pontos jelentése ez: „Ne törj házasságot!”. Sajnos nyelvi kultúránk és hagyományunk a „paráználkodik” kifejezést sajátos többletjelentésekkel is felruházta9, ami érthetetlenné teszi ezt a parancsolatot. Közvélekedés szerint a kereszténység magát a nemi aktust ítéli el etikailag, ami több szempontból tévedés. Az Egyetemes Egyház hitgyakorlata szerint az önmegtartóztatás és a házasságban megélt nemi élet között nincs etikai különbség. A házasságban nemcsak hogy nem tilos, de kifejezetten kívánatos – különös tekintettel az utódok nemzésére – a szexuális közösség. Az etikai különbség a szexuális együttlét házasságon belüli és házasságon kívüli megítélése között van. A problémát a nyugati kereszténységen belül még tovább árnyalja az ágostoni predestinációs tan, amely vulgarizált formában az áteredendő (eredendő) bűnt a szexuális aktusban látja továbbörökölni. Fontos azonban szem előtt tartanunk, hogy Tolsztoj természetes közege az ortodox kereszténység volt, ahol a nyugati predestinációs elképzelések nem színezték negatívra a házasságon belül megélt szexuális kapcsolatot.
A „paráználkodik” kifejezés másik hátulütője az, hogy az Újszövetség szövegének doménjén úgy tűnik, jogos lenne a használata a házasságtörésen kívüli szexuális parafíliák esetére. A görög μοιχεία jelentése házasságtörés, míg az összes többi esetre az Újszövetség görög szövege a πορνεία kifejezést használja, amiből a pornográfia kifejezésünk is származik.
A hetedik parancsolathoz fűzött jézusi kijelentés radikális, szó szerinti olvasata az, hogy a házasságtörés nem magával a szexuális aktussal kezdődik, hanem a vággyal (kívánsággal). Picit félreérthető a „házasságtörést követett el a szívében” kifejezés, ugyanis hebraizmus: az ószövetségi (sic!) antropológiában a szív az emberi gondolkodás és döntéshozások helye, nem az érzelmeké! A Jézus által ajánlott út a házasságtörés ellen a radikális testi fájdalom, a „tag” elvesztésének a fájdalma. (Ez jelenik meg a Szergij atya novellában is, mint ellensúly a felmerülő szexuális kísértés kivédésére.)
A hetedik parancsolat mellékleteként a házassági elválással kapcsolatban azt láthatjuk, hogy Jézus – felülírván a mózesi rendelkezést – tiltja a válólevél kiadását (és ezzel egyúttal a válást is). Még radikális olvasatban is fel kell hogy tűnjön: van ez alól felmentés, a paráznaság10 esete, amikor lehetővé teszi a vétlen fél elkülönülésének a lehetőségét. Azonban pusztán a házasságlevél kiadása megbélyegzi az elbocsátott feleséget – és aki elbocsátott feleséget vesz el, bár elvileg házassági tisztaság a szándéka – mégis házasságtörés lesz belőle.
A Mt 5,28 szövegkörnyezetét megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy alapvetően nem támasztja alá még radikális olvasatban sem Tolsztoj alapkoncepcióját, ami szerit a nemi kapcsolat még házasságon belül is tilos a jézusi tanítások szerint. Jézus, ha ezt akarta volna mondani, ezt mondta volna: „Megmondatott a régieknek: Ne törj házasságot. Én azonban ezt mondom: Ne is házasodj meg!” A Tolsztoj által idézett mondatot újra elolvasva meg kell látnunk, hogy a „kívánsággal tekint” kifejezést nem korlátozza a házasságon kívülre, így radikális olvasatban ez akár a gyermeknemzésen kívüli, szexuális vágyból induló együttlét elítélése is lehet.
Jegyzetek:
1. Félreértések elkerülése végett: az ortodoxok látják és látták az eszmények és a gyakorlat közötti különbséget, de ebben nem elvi különbséget látnak, hanem egy meghasonlást, ami a bűnös világunkra jellemző.
2. Vermes gondolatmenetét egy picit egyszerűsítve, az Újszövetség szövegében nagyjából öt réteget különböztethetünk meg. A legfelsőbb réteget a János nevéhez köthető szövegek, amelyek azt mutatják, hogy ezek későn, gnosztikus környezetben megszülető szövegek, amelyek a gnoszticizmus kifejezési formáit használják fel, hogy elfogadhatóvá tegyék az evangéliumi tartalmat. A páli réteg Pál nevéhez köthető szövegek (ide értve talán Lukács evangéliumát és az Apostolok Cselekedeteit is), amelyek értelmezési keretek a kereszténység és a pogányság találkozása. Egy lépéssel visszább találjuk Péterhez gondolatilag köthető réteget, ami elsődlegesen a diaszpórában élő zsidóság számára értelmezi a jézusi üzenetet. A júdeai zsidóság rétegét Jakab nevével fémjelezhetjük, a szövegek az ő levelén kívül talán még Máté evangéliuma. S ha ezeket az célzott irányú értelmezéseket leszedjük a szövegről/szövegből, akkor kapjuk meg azokat a logionokat, amelyek közvetlenül köthetőek, a történelmi és zsidó Jézushoz.
3. Ez a szöveg az ortodoxok liturgiájába mint 3. antifon épült be.
4. Egyes értelmezések szerint ez a Tízparancsolat eredeti értelmének a helyreállítása – bár némileg ellentmond neki a Mt 5,38-ban citált „Szemet szemért, fogat fogért” –, ami nem része a Tízparancsolatnak.
5. A Mt evangéliumban előforduló szöveget a liturgikus használat módosította, eredetileg nem szerepel benne „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen”, hanem a liturgiából került be oda.
6. A szövegben szereplő „ióta” (ι) a görög ábécé legkisebb betűje. Valószínűtlen, hogy a történelmi Jézus ezt mondhatta volna, valószínűbb inkább az, hogy a héber jod-ra (י) utalhatott, ami szintén a legkisebb betű a héber ábécében. A „vessző” alatt is valószínűleg mondatrészeket vagy mondatokat elválasztó írásjelre kell gondolnunk.
7. E kérdés súlya első olvasatra talán nem is annyira látható, pedig csapda. Ha azt mondjuk, hogy igen, akkor ezzel két kikerülhetetlen következtetést is kimondunk az értelmezési környezettől függően. Az egyik, radikális olvasat szerint akkor Jézus tulajdonképpen a zsidó vallás helyreállítását végezte el, nem pedig a kereszténység megalapítását. Ebben az esetben valószínűsíthetjük azt, hogy a parúzia várása, a közeli Isten Országának a meghirdetése történt a részéről. (Ez csúfosan megbukott.) A másik szükségszerű következmény az, hogy így magunknak is be kell tölteni a törvényt, ami viszont a későbbi keresztény szóhasználattal, krisztuspótlékká, antikrisztussá tesz bennünket. A nem sem megfelelő válasz, hiszen ebben az esetben megint különválasztjuk a tanítást és az életet, s így maradunk az „írástudók és farizeusok igazságánál”.
8. Álláspontom persze vitatható, hiszen mondhatta volna azt is: Megmondatott... ennek az értelme az, hogy...
9. A „paráználkodik” a köznyelvben etikai töltet nélkül a szexuális közösülést is jelenti. Így a parancsolat tökéletesen önellentmondásos, viszont cserébe teljes mértékben alátámasztja Tolsztoj koncepcióját.
10. Nem tévedés: a görög szövegben itt bizony a πορνεία, a paráznaság szerepel! Ha konkordáns bibliaértelmezők vagyunk, akkor valamiféle parafíliát kell feltételeznünk a feleség részéről, nem egyszerű házasságtörést. (Bár nyugodtan felvethető az a kérdés is: helyes-e konkordánsan kezelni a bibliai szövegeket?)